A VÁROSLIGETI VURSTLI TÖRTÉNETE – 1. ráadás: Meghökkentő attrakciók

A cikk az Arcanum adatbázisának segítségével készült.

A mutatványok között nem volt túl nehéz eligazodni: mindenki tudta, hogy mi az a céllövölde, milyenek a körhinták, mi történik a bábszínházban. Ám a vurstli és az Angolpark látogatói az évek során találkoztak néhány olyan attrakcióval, amiről első neki futásra nem igazán lehetett tudni, hogy mit is takar. A teljesség igénye nélkül, íme, néhány.

A 20-as években, a Vurstliban rövid ideig működött a „Boldogság háza”, homlokzatán ezzel a bölcs mondással: „Jobb egy félóráig nevetni, mint egy évig búsulni." Bent a házban „csupa tükör az egész. Az egyik megnyújtja, a másik megszélesíti, a harmadik felfordítja a belenézőt. És ezt nevezik boldogságnak.” A mutatvány „szellemességét” jól jellemzi egy lyuk, mely fölött ki volt írva: „Ősatyánk darvin szerint”. Aki benézett a lyukon, egy gorillát látott, melynek feje helyén saját tükörképe köszönt vissza. Volt egy hasonló, csak ott szamár volt gorilla helyett. „Ez minden boldogság, amit három koronáért kapni.” – summázta a látottakat a korabeli sajtó.

Nem lehetett nem odafigyelni, amikor a rikító vörös hajú kikiáltó így próbálta becsábítani bódéjába a közönséget: „Még egy-két perc és megkezdődik itt benn a paradox világcsoda, a fejnélküli nő szenzációs bemutatása. E csodaszép fejnélküli nőnek a fejen kívül is vannak szép alkatrészei. A benti fejnélküli nő eszik, iszik, nevet és boldog házaséletet él férjével. Tessék befáradni, a belép díj mindössze csekély egyezer korona. „ 

Korabeli karikatúra (forrás: Színházi élet, 1932.)

Bent, egy kis szobában még kisebb színpad, a függöny leengedve, előtte állt a konferanszié. A nézőtéren egyetlen támla nélküli pad árválkodott, a nem túl népes közönség többsége némi morgolódás közepette állva várta a produkciót. „Miért nem mennek a Vígszínházba, ott elég üres hely van!” – mordult a kevés ülőhely miatt elégedetlenkedőkre a konferanszié. „Különben is itt nem előadás lesz, hanem bemutatás. Nem adhatjuk elő a fej nélküli nő fejét, mert akkor nagysádék elégedetlenül távoznának intézetünk nézőteréről.”

Kis szünet után szétnyílt a függöny és színpadon ott ült egy széken a „meztelen karú, csupaszlábú” fej nélküli nő. A feje helyén, egész pontosan a nyaka fölött néhány villanykörte díszelgett. A konferanszié gyorsan megmozgatta a nő kezét és lábát, majd összecsapódott a függöny, jelezve, hogy vége, ennyi volt a „bemutatás”.

Fejnélküli nő bemutatása (Friss Újság karikatúrája 1926. május 30.)

A nézők ismét méltatlankodtak, becsapottnak érezték magukat. Válaszul újra megkapták a magukét: „Hát mit csináljon maguknak ez a fejnélküli nő? Ady verseket szavaljon fej nélkül? … Vagy csárdást, táncoljon magukkal az ezer koronájukért? „

A legkisebb mutatványos bódé - pontos nevét nem sikerült kideríteni – volt az 1920-as években a Vurstli egyik legsimlisebb attrakciója. Rigoló volt a kikiáltója, aki bohóc ruhában, egy seprőn gitározva vicceket mondott, miközben igyekezett minél több embert becsábítani a mindössze három méter hosszú és másfél méter széles bódéba.  Megállás nélkül sorolta, hogy mi vár bent a nézőre: 67 méter hosszú tengeri kígyó, a szakállas anyós, Kecskéméty Győző városházi gyakornok, aki félmillió koronát sikkasztott, majd nyomtalanul eltűnt, a préri expressz kisiklása, Haarmann a kéjgyilkos, Schlachta Margit, az első magyar képviselőnő, a tetovált csodanő, a világ legnagyobb sörös korsója és ráadásul Magyarország legkisebb pónija. Mindezt 1000 koronáért! És nem mondott valótlant, mert „mindez csakugyan látható volt bent, csakhogy fényképeken, rajzok formájában, amiket nagyító üvegen át nézhetett meg” az alaposan átejtett néző.

Rigoló csalogat

Látványos újdonságok kikiáltója a világ legnagyobb szenzációját hirdette. A szenzáció pedig maga Winter Ernő volt, a telepatikus fenomén. A szúrós szemű, bozontos fekete szemöldökű férfiú, „aki a gondolatolvasás és szuggerálás nagymestere, több díszoklevél tulajdonosa”, magát szerényen csak Winter mesternek nevezte. Nem volt ritka, hogy egy seprűvel a hóna alatt maga a Mester állt a bódé előtt és invitálta be bámészkodókat. Előfordult, hogy kiválasztott a tömegből két fiatal hölgyet. Az egyiknek megmondta, hogy arra fogja szuggerálni, hogy macskaként nyávogjon, a másiknak megígérte, hogy hipnotizálva Fedák Sárinak fogja magát vallani. Bent aztán így is történt: az egyik hölgy nyávogott, a másik tényleg bevallotta, hogy ő Fedák Sári.

Korabeli karikatúra

Egyik legismertebb mutatványa volt, amikor egy nézőt nagy hókusz-pókusz közepette szuggerálva levetkőztetett a színpadon. Néhány nézőnek gyanús volt, hogy a médiumon két nadrág van, de ennek ellenére élvezték a produkciót. Következő attrakciója az volt, hogy szintén a nézők közül kiválasztott delikvenst telepatikusan rávette, hogy egy lassú táncot lejtsen egy seprűvel. Természetesen ébredés után a szuggeráltak egyáltalán nem emlékeztek arra, amit Winter mester parancsára akaratuk ellenére műveltek.

Szugerátorra várva

Egészen addig szuggerált és hipnotizált, míg le nem bukott és ki nem derült róla, hogy közönséges kókler, simlis csaló: összejátszik médiumaival (megjegyzés: a "nagy" Hanussen is pont így verte át a nézőket). Sőt! A vetkőző ember Winter régi ismerőse volt, aki alkalmanként 2 korona fizetségért hagyta magát telepatikusan levetkőztetni.

Pollacsek Károly erőművészeti bódéja is rendkívüli látványosságot ígért. Kikiáltója, Grosszmann Mátyás, a bódé előtt, kezében láncot csörgetve azzal az ígérettel csalogatta be a nézőket, hogy aki a nála lévő lánccal úgy összekötözi a bódéban tartózkodó művésznőt, hogy az 10 percen belül nem tud kiszabadulni, az kap 1000 korona jutalmat. Áramlottak az ügyesebbnél ügyesebb férfiak, ám egymás után vallottak kudarcot, a hölgy rendre megszabadult láncaitól. Mígnem egyszer előállt a 22 éves Persics Ferenc, a székesfehérvári gyalogezred katonája, és úgy összekötözte a hölgyet, hogy az még fél óra múlva is szabadulásáért küzdött. Pollacsek azonban nem akart fizetni, ezért közölte, hogy vége a mutatványnak, mindenki mehet haza. A közönség azonban a győztes mellé állt, és követelte, hogy Pollacsek fizessen. Ebből aztán akkora botrány kerekedett, hogy ki kellett hívni a rendőrséget. Nem volt mese, Pollacseknek fizetnie kellett, ráadásul közbotrányokozásért a rendőrség eljárást indított ellene.

A Saturnus műkészülék, ez földöntúli nevű mutatvány nem volt más, mint az 1900-as évek első harmadában rendkívül népszerű, árammal(!) működő jövendő mondó gép. Számtalan névváltozata létezett: volt, amikor Prófétának nevezték, de előfordult, hogy Csodaautomataként, vagy Horoszkóp műkészülékként hirdette tulajdonosa. Működése rém egyszerű volt: a jövendőre kíváncsi bedobta a gépbe a szükséges összeget, majd tenyerét a megfelelő helyre nyomta. A gép rövid gondolkodás, villogás, kattogás, recsegés, ropogás közepette elemezte a tenyér vonalait, majd kinyomtatta a jövő titkát. Kinek mit, attól függően, hogyan volt beállítva. Volt, akinek bölcsen azt javasolta, hogy kerülje a rendetlen életet, mert csak ebben az esetben lesz hosszú életű. A cselédlány viszont megtudta, hogy ő túlságosan jószívű, ezért jobb, ha körültekintően válogatja meg barátait. 

Nem mindig volt ilyen szűkszavú. Egy kíváncsi férfi tenyeréből a következőket olvasta ki:

- „Ha erélyesebben fog ön maga felett uralkodni, akkor tervei kivitelében eredményt ér el.
- Nemsokára örökséget kap, amelyre számított bár, de mégsem vette bizonyosnak.
- Sokra csak úgy viheti, ha csupán saját magára számit, mások sohasem tudnak akkorát lendíteni a dolgán, mint önmaga.
- Egy felfedezés kellemetlenül érinti, fél. hogy elveszti öröklött vagyonát, de szerencsés véletlen ellenkezőleg, még gyarapítja.”

Történt egyszer, hogy a masina felmondta a szolgálatot. „Csodaautomata, mely úgy férfiaknak, mint hölgyeknek megadja jellemét” - kétezer koronáért – hirdette ekkoriban szolgálatait a tulajdonos. Egy fiatalember próbálkozott, de a gép megmakacsolta magát. Gazdája hiába lökdöste, rugdalta, ütögette. Fájó szívvel, a következő szavak kíséretében adta vissza a kétezer koronát: „Uraságodnak úgy látszik nincs jelleme.”

Az 1940-es években már érezhetőek volt a háború okozta nehézségek. A masina ekkoriban 20 fillért kér egy jellemrajzért. „Sajnos, az általa nyert jellemrajzok és jóslatok nem nagyon változatosak, összesen háromféle karaktert állapíthat meg, mert a sokféle nyomtatvány erősen növelné üzeme rezsijét.” Ez persze az embereket egyáltalán nem zavarta, mindenki boldog volt, mert a kinyomtatott jellemrajzot magára nézve mindenki találónak tartotta.  Érthető, mert ki elégedetlenkedett volna, amikor ilyeneket mondott róla a gép:  „ön kedves, közvetlen modorú, okos, tehetséges és jó emberismerő“, vagy „ön szereti hivatását, de az néha fárasztja”.

A jövendő mondásnak léteztek a gépeknél egyszerűbb megoldásai is. Különlegességnek számított az 1930-as években az Angolpark egyik jövendőmondója. Egy sátor előtt beolajozott vasgolyó volt az asztalon. A jövőjére kíváncsi ember tenyerét rányomta a vasgolyóra, utána egy tiszta papírra, s fél óra múlva mehetett az eredményért

Érdekes attrakciókból az Angolparkban sem volt hiány.  Ilyen volt a „Csodakerék”. A tulajdonos, Meinhardt Frigyes 1917-ben kért engedélyt létesítésére. Kérelmében így fogalmazott: „egy 4,6 m átmérőjű kerék, melyen a közönség ül, motoron gyorsan fogattatik”. És valóban, ennyi volt és semmi több. A forgó korong körül még nézőteret is kialakítottak. Az úri közönség innen nevette ki a csodakeréken forgó, talpon maradni képtelen próbálkozókat. A fából készült épület terveit nem kisebb személyiség, mint Makovsky Ferenc „Fülöp Szász Coburg Gothai herceg Ő kir. fensége udvari építésze” készítette.

Színészek "vendégjátéka" a Csodakerékben a 30-as években

1930-ban történt, hogy a Vadásztöltény -, Gyutacs- és Fémárugyár Rt. arról tájékoztatta dr. Sipőcz Jenő polgármestert, hogy saját beruházásában egy olyan céllövöldét kíván az Angolparkban felállítani, ahol a céllövő tudását kipróbálni akaró „vetített és mozgóképcélokra” lőhet. Ez volt a Mozi céllövölde. Kérése indoklásában az Rt. kifejtette, hogy „háborús tapasztalat szerint, rejtőző ellenséggel szemben a pontlövés héttérbe szorult és a mozgócélok elleni határozott és gyors lőtudás lépett előtérbe. Ezen készség az eddigi budapesti lövöldékben nem sajátítható el.”

Nem mellékesen levelükben kiemelték, hogy „a Honvédelmi Minister (sic!) úr ő nagyméltósága gépeink létesítéséhez kísérleti költségekkel járult hozzá, mi bizonyítéka a fontosságnak, mely mozgó célok alkalmazásában rejlik.”

Beadványukban gyorsan megnyugtatták a polgármestert, hogy nem vetített emberekre kívánnak lőni, hanem vadászcélokat kívánnak vetíteni. Fontosnak tartották megemlíteni azt is, hogy miközben a szomszédos országok fegyverkeznek és a magyar államnak nincs pénze drága céllövöldéket építeni és működtetni, addig az Rt. ezzel a céllövöldével meg kívánja teremti annak feltételeit, hogy az embereknek legyen lehetőségük a puskával való védekezés gyakorlására (sic!).

Az Angolpark vezetősége örömmel fogadta és írásban is támogatta a kezdeményezést, valamint ígéretet tett a Tanácsnak arra, hogy ahogy megnyílik ez az új látványosság, azonnal felszámolja a már ott működő céllövöldét. A Tanács támogatta a Vadásztöltény -, Gyutacs- és Fémárugyár Rt. ötletének megvalósítását, mert „szórakozáson és az üzleti érdekeken felül hazafias célt is kíván szolgálni.”

A régi céllövölde felszámolása természetesen nem tetszett az Angolparkban 1918 óta un. vadász-sport céllövöldét üzemeltető Lőwy Lajos vállalkozónak, aki épp az év elején fordított nagyobb összeget lövöldéje felújítására. Erre hivatkozva fellebbezést nyújtott be a városi tanácshoz, mely iromány azonban süket fülekre talált. Lőwy valószínű, hogy nem volt tisztában azzal, hogy céllövöldéje szabályellenesen kapott engedélyt az Angolpark vezetőségétől. Ugyanis az Angolpark működési engedélyében a Tanács kikötötte, hogy ott semmilyen olyan mutatvány nem működhet, amilyen már működik a szomszédos Vurstliban. Ott pedig Lőwy céllövöldéjéhez hasonló nem is egy működött. Neki tehát bevonták az engedélyét, a mozi céllövölde – amilyen viszont nem volt a Vurstliban – pedig megkezdhette működését. Néhány évig üzemelt. 1932-ben arról számolt be sajtó, hogy meglehetős népszerűségnek örvend az Angolparkban a lövölde, ahol „afrikai vadállatoknak a vászonra vetített mozgó fényképeire lövöldözhetett” a nagyérdemű.

Az igen figyelemfelkeltő nevű mutatvány, a Dühöngők konyhája tulajdonképpen egy célba dobó játék volt. Rém egyszerűen működött: megfelelő összeg befizetése után egy vagy több (fa)golyóval polcokra kihelyezett tányérokat, poharakat, lábasokat, fazekakat és egyéb konyhai eszközöket törhetett  össze  a  magát  kitombolni vágyó vendég. 

Karikatúra 1942-ből

Az emberek – ki tudja miért - imádták: "alig lehetett sorra kerülni, mintha nagy csapat emberben rendkívüli bensőségű düh gyűlt volna fel ezen, s most rohantak elő az első kínálkozó alkalommal kihajigálni magukból a düh-felesleget." Kedveltségére jellemző, hogy 1936. május 1-én "a dühöngő konyha tulajdonosa bús sóhajtással állt bódéja előtt: nem számított ekkora forgalomra s így 12-kor már tönkre verve hevertek a cserepek, amiket hirtelen nem tudott épekkel pótolni. Ezért ő dühöngött kivételesen"

Ők már kitombolták magukat

Népszerűsége évtizedekig töretlen volt, túlélte a világháborúkat, sőt az államosítást is. Korabeli sajtóhírek szerint 1950-ben a Vidám Parkban "modernizálták, kicserélték a berendezést és jól felszerelt, gépesített csodakonyhára lehet ezentúl célba dobálni." Ennek részletei sajnos a múlt homályába vesztek. A játéknak létezett „utazó” változata is, rendszeresen feltűnt különböző várárokban, búcsúkban.

Az 1920-as évektől egy másik célba dobó játék, a „Ki az ágyból”  borzolta a kedélyeket.  A színpadon egy kényelmes, vetett, nagy ágyon pizsamában egy nő feküdt. A bátor vállalkozónak – miután befizetett a játékra - a kikészített falabdákkal el kellett találnia az ágy fölé elhelyezett céltábla középső fekete korongját. Ha pontos volt a találat – de csak akkor - , az ágy felfordult és a benne fekvő hölgy hangos sikongatás közepette legurult az ágyról. Erről bővebben itt olvashatnak.

A bizarr nevű „Vadszamár” is a 20-as évek elején debütált az Angolparkban. Karinthy Frigyes így írta róla: "Vadszamár, ez egy olyan autó, aminek különféle nagyságú és alakú kerekei vannak, ezenkívül ágaskodik, és hátul kering és kergén kering egyhelyben: kék foltok nélkül nem kerülsz le róla". A részletek itt találhatók.

A 20-as évek elejétől jó egy évtizedig működött  az Angol Parkban a Vízen autózás . Kis autókkal lehetett körbe-körbe „száguldozni” a jobbra-balra, előre-hátra, sőt össze-vissza hullámzó fémlemezeken, így az embereknek teljesen olyan érzésük volt, mintha autójukkal a  kellemesen hullámzó tengeren haladnának. A kis autók két személyesek voltak és az önfeledt száguldozás közepette rendre ütköztek, elakadtak. Időnként majdnem több segítőre volt szükség, mint ahányan autókáztak. Nem volt veszélytelen játék, legalább is a karbantartónak nem: egy alkalommal a gép olajozása közben Filip János napszámos bal karját a fogaskerék elkapta és könyökben leszakította. 

 Vízen autózás 

Ha valakinek van leírása, fotója más Vurstli beli, vagy Angol Parki játékról, mutatványról,az ne tétovázzon, küldje el címünkre (ligetfalvi.gyorgy@gmail.com), összerakjuk, kitesszük!

------

I. felvonás: Így kezdődött
II. felvonás: Élet a Tűzijátéktéren
III. felvonás: A Vurstli aranykora
IV. felvonás: Új helyen, újult erővel
V. felvonás: A hanyatló Vurstli
VI. felvonás: A Vurstli vége

1. ráadás: Meghökkentő attrakciók