OKKULTUSZ, a beszélő emberfej

A cikk az ADT segítségével készült

A mai írás tárgya nem egy konkrét személy, hanem egy, a vásári mutatványosok világában gyakorta felbukkanó mutatványtípus. A beszélő emberfej nem tartozott a ritkaságszámba menő cirkuszi és mutatványos attrakciók közé. Eredete az ókori görög mitológiai hős, Orpheusz történetéhez nyúlik vissza, akinek feje még gazdája halála után is énekelt. A rejtélyes, önálló életet élő emberfej, mint mutatványos vándormotívum bejárta a vidéki városok főtereit, a búcsúkat, sátras ünnepeket. Kezdetleges formájában egy egyszerű optikai trükk szolgált a mutatvány alapjául, az élő hús-vér ember testét, kezeit és lábait ügyesen elhelyezett tükrökkel tüntették el, és már kész is volt a test nélküli élő csodafej. Beszélt, kacsintott, forgatta szemét és fejét, válaszolt a feltett kérdésekre, vagy épp jövendőt mondott. 

Szegedi Híradó, 1872. július 28.

Mindezt írásunk hőse, Okkultusz is tudta, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ő egy remekül megalkotott gép volt. Alkotója, Adolf Wiedmann berlini mérnök nem vásári mutatványnak, hanem valódi robotnak szánta, tökéletesítésére azonban csak jó 20 év múlva került sor. A mutatványosok világában viszont megszokott volt, hogy egy technikai újítást – pl. a mikroszkópot -  a széleskörű tudományos felhasználás elterjedése előtt a szórakoztatás szolgálatába állítottak.

Német újságok már 1909-ben beszámoltak a  Wiedmann által készített gépemberről, amelyik képes volt járni és más emberi mozdulatokat végezni, beszélni, énekelni, sírni és nevetni. A leírások erős túlzásokat tartalmaztak, de tény, hogy a szerkezet létezett, és egy- két mozdulatra valóban képes volt. A kezdetleges gépembert Okkultusznak  - rejtélyes, természetfeletti – nevezték el. 

Okkultusz a gépember és „atyja” Adolf Wiedmann (forrás: Tolnai Világlapja, 1911.)

1910-ben Európa több városában komoly feltűnést keltett Okkultusz „egyszerűsített” változata, a beszélő emberfej. Az üveglapra helyezett, viaszból készített nagy bajuszú, nagy szakállú férfifej egy rendkívül ügyes mechanikus szerkezet segítségével tudta mozgatni a szemét és a száját. Kérdésre is tudott válaszolni, mégpedig egy rejtett apró mikrofon és egy hangszóró segítségével. A kérdező hangját a láthatatlan mikrofon a háttérben tartózkodó segédhez továbbította, aki megválaszolta a kérdést, melyet az Okkultusz szájába épített miniatűr hangszóró sugárzott a közönség felé. 

Wiedman a beszélő emberfejet szabadalmi oltalom alá helyeztette, és igyekezett minél több országban értékesíteni. Hamar a mutatványos világ egyik kedvenc attrakciója lett.

Okkultusz magyarországi forgalmazásának kizárólagos jogát bizonyos Turchányi Pál volt államvasúti tisztviselő szerezte meg. Hogy Turcsányinak, aki az 1904-es nagy vasutassztrájk egyik vezéregyénisége volt, miképpen sikerült ehhez a joghoz hozzájutnia, arról a korabeli sajtóban nem találtunk semmilyen információt.

Okkultusz, a beszélő emberfej (forrás: Tolnai Világlapja, 1911.)

A városligeti Vurstli két ismert alakja, Reymetter Árpád lovardatulajdonos és Lauffer (Laufer) Vilmos vendéglős valamint a hozzájuk csatlakozó  Geiszler Károly, az Andrássy úti mozi tulajdonosa  1911-ben a berlini állatkertben figyeltek fel Okkultuszra. Megtetszett nekik az ügyes szerkezet, és mert nagy üzleti lehetőséget láttak az új látványosságban, minden eszközt bevetettek, hogy megszerezzék. Először magát a feltalálót, Adolf Wiedmannt keresték meg, de ő a magyarországi forgalmazóhoz, Turchányi Pálhoz  irányította őket. 

Ám a ravasz mutatványosok megkerülve a hivatalos utat, nem a német feltaláló magyarországi képviselőjétől szerezték be Okkultuszt. Inkább megvesztegették Karl Hoffmannt, a gyártó cég egyik emberét, aki jó pénzért csinált nekik egy másolatot a fejből. Wiedmann azonban rájött a svindlire, gyorsan Budapestre utazott, és szabadalombitorlás címen pert indított a Reymetter - Lauffer páros ellen. 

És ekkor kezdetét vette az "Okkultusz operett". Egy derűs februári napon a budapesti büntető járásbíróság parancsára detektívek lepték el Reymetter lovardáját, hogy lefoglalják a "bűnjelet". Az intézkedésnek Reymetter ellenállt, mondván, ő megfizette a gépember árát, neki joga van azt használni. A rendőrség ezt az érvelést nem fogadta el, házkutatást tartottak, és a fejet Reymetter minden tiltakozása ellenére elkobozták. A határozatot azonban Reymetterék megtámadták, mire a bíróság az elkobzó határozatot visszavonta, és elrendelte a fej visszaszolgáltatását.  Wiedmannak sem kellett több, megfellebbezte ezt a döntést, így ismét lefoglalás lett a fej sorsa. 

A herce-hurca vége az lett, hogy a bíróság Reymettéreket felmentette a szabadalombitorlás vádja alól, mondván, hogy a beszélő fejet ténylegesen még nem mutatták be, arra csak előkészületeket tettek, a  későbbi bemutatástól azonban eltiltotta őket.

Nem sokkal ezután egy ügyes vállalkozó kihasználva a névhasonlóságban rejlő üzleti és reklámlehetőséget, egy Rákóczi úti bolt kirakatában Ottkulus néven hirdette az ő beszélő fejét. Ez azonban a kezdetleges tükrös módszerrel működött, semmi köze nem volt a mechanikus beszélő fejhez.  

Okkulutsz pesti pályafutásának itt akár vége is lehetne, ha 1913-ban, az Élet c. lap március 30-i számában nem bukkan fel egy a Vurstliban készült fényképen. Annak a korabeli sajtóban nem találtuk nyomát, hogy ekkor ki, és milyen engedély birtokában mutogatta a Városligetben a beszélő emberfejet, de a mutatvány röviddel ezután teljesen eltűnt a Vurstli kínálatából. Legközelebb az 1930-as évek elején bukkan fel egy tudósításban, ekkor azonban már nem vásári mutatványként, hanem a chicagoi rendőrség jövőbeli, rádióhullámmal vezérelt robotalkalmazottjaként. Okkultusz tehát jó 20 év alatt bejárta a megszokott utat, szórakoztató látnivalóból valódi technikai csodává vált.

Okkultus a Vurstliban (Élet, 1913. március 30.) Bálint János felvétele

Majkó Zsuzsanna - Ligetfalvi György