KIKIÁLTÓK

A cikk az ADT felhasználásával készült

A hintáslegények mellett a Városliget, különösen a Vurstli jellegzetes figurái a kikiáltók – franciásan rekommandőrök (a recommandeur – ajánló szóból) voltak. Az ő feladatuk volt, hogy a tömegben járkálva, vagy a mutatványos bódé előtt állva az egyes produkciókra, látványosságokra felhívják a figyelmet, és becsalogassák – vagy a konkurenciától átcsalogassák - a nézőket. 

A kikiáltók többsége jobb napokat megélt ügynök, színész, deklasszálódott értelmiségi, kiöregedett artista volt. Legfontosabb erényeik közé tartozott a jó beszédkészségen kívül a kreativitás, a rögtönző képesség, a harsányság, és némi pszichológia érzék, mivel a szövegek stílusát, hangulatát mindig a látogató igényeihez kellett igazítani. Egy-egy nevesebb kikiáltónak egyedi beszédstílusa és hanghordozása, valamint állandó szövegei, szófordulatai, poénjai voltak, melyek közül nem egy szállóigeként élt tovább a pesti szlengben. 

Kikiáltó munka közben

A kivétel persze erősítette a szabályt, hiszen Hőköm Színház kikiáltója minden volt, csak művelt és jó beszédkészségű nem. Az 1890-ben, a mai Széchenyi Fürdővel szemben megnyílt kis színház erkélyéről fojtott torokhangon, raccsolva és pöszén kiabálva hírdette a következp előadást egy vékonydongájú, meglehetősen abnormális külsejű kikiáltó, akit nemes egyszerűséggel a közönség Bolond Lacinak hívott: „Moszt kezdődik az egész vacak! Ilyet még nem láttak! Vakok és mezítlábaszok ingyen bemehetnek, katonák és dezatündéjek félájon."

Indulatos ember volt, hamar dühbe gurult, és ha valaki szóvá tette külsejét vagy beszédhibáját, gyorsan és rendkívül durván vágott vissza. Számoló Lacinak is hívták, mert remek fejszámoló volt, villámgyorsan és hibátlanul szorzott össze többjegyű számokat. Alpár Ágnes így írt róla „A Városliget színházai” c. könyvében: „Ennek a furcsa vadzseninek a híre hamar túljutott a Városligeten. Jeles matematikusok vizsgálták meg, s kiderült róla, hogy kivételes, született számoló lángelme. A kor közömbösségén múlott, hogy Bolond Laci ottmaradt a Hököm Színházban, lassan elkallódott, s végül eltűnt.”

Kikiáltója a Tanagra Színháznak is volt, őt Edelstein Izraelnek hívták, de a Városligetben csak Bádogos Tóniként emlegették. eredeti szakmáját tekintve ugyanis bádogossegéd volt. Kedvenc kikiáltói fordulata szinte országszerte ismert volt: „Valami rrremek, valami nagyszerű, jaaaaaj, de széééép!” – harsogta napestig mással össze nem téveszthetően egyedi hanghordozással, kezében elmaradhatatlan pálcájával. 

Ez a szinte semmitmondó szöveg komoly karriert futott be: az  Első Magyar Hanglemezgyár gramofonlemezen is megjelentette. Edelstein rettenetesen büszke volt, hogy a kor egyik legnagyobb színésznője, Fedák Sári és leghíresebb humoristája, Gyárfás Dezső is kijártak a Ligetbe, hogy őt meghallgassák.  „Sokan utánoznak még a színpadon és a magán életben és én igazán a szívem mélyéből örvendek, hogy annyi tehetséges tanítványom van . . .”- dicsekedett némi szerénytelenséggel 1913-ban a Színházi Élet újságírójának. Annyira ismert és népszerű volt, hogy képe és kedvenc szövege még egy likőrgyár reklámjára is felkerült.

Amikor összeveszett a Tanagra Színházzal, elszegődött egy másik mutatványoshoz. Ekkor született meg sokak által még ma is ismert poénja: „Itt látható az óriáskígyó, amely fejétől a farkáig nyolc méter, - farkától a fejéig hét méter: összesen tizenöt méter.”  És amikor egy néző szóvá tette, hogy az nem lehet, hogy a kígyó a fejétől a farkáig hosszabb, mint a farkától a fejéig, dühödten így vágott vissza: „Miért ne? Hát karácsonytól húsvétig nem rövidebb, mint húsvéttól karácsonyig?” Edelstein 1916-ban, az első világháborúban szerzett sérülései következtében hunyt el.

Természetesen a Liliputi Színháznak is volt saját kikiáltója, sőt az évek során több is akadt. Egyiküket Mukinak hívták, aki bohócnak maszkírozott lisztes arcával, kék selyemnadrágban, fehér tornacipőben igyekezett az apró művészek előadásaira becsábítani a közönséget. Ő előző életében rikkancs volt. 

Egy másik kikiáltójukról csak kevés információ maradt fenn, annyit azonban tudunk, hogy rekedtes hangja, hórihorgas termete és borostás arca volt, így invitálta a közönséget: „Hölgyeim és Uraim, itt láthatók a világ legkisebb termetű, egyben a világ legnagyobb művészei!”

Muki munka közben 

Minden idők leghíresebb kikiáltója is színházhoz kötődik, csak kicsit másképp, mint Muki vagy Bolond Laci. Ő Molnár Ferenc színművének főhőse, Závóczky Ede, azaz Liliom. Molnár Ferenc szerette a Vurstlit és jól ismerte a mutatványosokat – többségüket név szerint. Korabeli feljegyzések szerint a Liliom megírása előtt napokig üldögélt Helfgott bácsi gyors fényképészete mellett, figyelte a közönséget, információt gyűjtött színdarabja minél hitelesebb megírásához.

Az alapjában véve jószívű, de nyers, érzelmeit kifejezni nem tudó kikiáltó-hintáslegény, Liliom és Julika, a cselédlány szerelmének története – bár az 1909-es bemutatón (Liliomot Csortos Gyula, Julikát Varsényi Irén alakította) a darab megbukott – később bejárta a világot. 

Ingrid Bergman (Julika) és Burgess Meredith (Liliom) a Liliom című
 1940-es Broadway-produkcióban (forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Liliom)

A Brodway-n kétszer is bemutatták, másodszor 1940-ben, amikor Ingrid Bergmann játszotta Julikát. Számos filmváltozata készült – a Fritz Lang rendezte 1934-es filmben Charles Boyer alakította Liliomot. 1945-ben Richard Rodgers zenéjével és Oscar Hammerstein II. szövegével Caorussel címen musical készült belőle, melynek filmváltozatát 1956-ban mutatták be. 2011-ben pedig a Hamburgi Balett repertoárján szerepelt a Liliom balett-adaptációja, Michel Legrand Oscar-díjas zeneszerző zenéjével. 

Carsten Jung, Anna Polikarpova.a Hamburgi Balett 2011-es Liliom c. balettjében
(fotó: Holger Badekow)

Ha már a Liliom nemzetközi karrierje szóba került, nem feledkezhetünk meg a Show című amerikai filmről sem.

1927-ben a Metro Goldwyn Mayer filmstúdió The Show címmel filmet készített Charles Tenney Jackson (1874–1955) amerikai író "The Day of Souls"  (A lelkek napja) c. 1910-ben írt regényének felhasználásával. A film a budapesti Vurstli „Illuziók Palotája” c. látványosságban játszódik, ahol  Salome hétfátyol tánca mellett Keresztelő Szent János látványos lefejezése a fő attrakció. A kikiáltó és Salome tragikus szerelmi történetében a kikiáltót John Gilbert, a kor neves amerikai filmszínésze alakította.  

A "The Show" c. film plakátja

Abban, hogy az eredetileg Amerikában játszódó történet filmbeli helyszíne Budapestre, a városligeti Vurstliba került, nagy szerepe volt a Liliom 1921-es, nagy sikerű Brodway-bemutatójának. A The Show forgatáshoz Hollywoodban felépítették a pesti Vurstlit, sőt még egy ligeti kocsmát is, ahol ilyen feliratokat lehetett olvasni ékes magyar nyelven: „Gibic fogd be a szád" vagy „Itt mérnek bort literbe, de nem adnak hitelbe”. Sok egyéb mellett feltűnt a filmben a Vurstli két korabeli szenzációja is: a csodapók, és a fejnélküli ember.

John Gilbert, mint kikiáltó

Ismerünk néhány kikiáltót, akik „fordított karriert” futottak be. Nem a Vurstli pecsételte meg a sorsukat, épp ellenkezőleg, itt váltak sikeressé vagy befutottá. 

Ebbe a csoportba tartozott Mágori Varga Béla festőművész, aki „Szépszavú Béla” néven jó néhány évig volt kikiáltó. 1897-ben kisbirtokos családban született a Háromszék megyei Imecsfalván. Miután apja tönkrement, faluról falura járva borzalmas szegénységben élt családjával. 17 éves korában került Pestre, ahol először egy gyárban dolgozott, majd rikkancs lett. Jó humorú, harsány kölyök volt, rendre megnevettette környezetét. Így került a Vurstliba. Először a hajóhintának, később a „lánctörőnek”, majd „Lóri a csoda papagájnak” volt a kikiáltója. Nappal dolgozott, éjjel tanult, olvasott, tehetségesen rajzolt, festett.  

Mágori Varga Béla önarcképe

Mágori végigharcolta az első világháborút, majd visszatért a Vurstliba. Kikiáltó munkája mellett leérettségizett, majd elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát.  1936-ban elküldte néhány festményét a Vatikán által meghirdetett képzőművészeti pályázatra, ahol megnyerte a nagydíjat. Akkora sikere volt, hogy saját bevallása szerint Mussolini is vett a képeiből. Ezután – ha nehezen is – festészetéből élt.  1958-ban gyűjteményes kiállítása volt a Műcsarnokban. Később elhagyta Magyarországot, Sao Paulóban telepedett le. Itt halt meg 1998-ban. Szépszavú Béla 101 évet élt.

Korabeli visszaemlékezések szerint egészen fiatal korában kikiáltó volt Tolnai Simon is, a Tolnai Világlapja című képes hetilap alapító tulajdonosa, aki 1867-ben Friedman Samu néven látta meg a napvilágot. Szüleivel és testvéreivel igencsak szerény anyagi körülmények között éltek, így tizenévesen kénytelen volt önálló életet kezdeni. Naplójában így írt erről: „apám az egyik nap kezembe nyomott egy kályhacsövet, két méter hosszú lehetett, és azt mondta… „itt van ez a kályhacső, talán kapsz érte 10-15 krajcárt. Add el a nagypiacon valamelyik handlé zsidónak, és segítsen az Isten, ahogy tud. Megölelt, megcsókolt, elbúcsúztam a testvéreimtől és ott álltam egyedül a nagyvilágban.” Sok mindennel próbálkozott, volt malteros fiú, cukrászsegéd, kalapos inas és egyes források szerint mutatványos/kikiáltó is. Balogh János akadémikus, az ELTE állatrendszertani és ökológiai tanszékének vezetője 1977-ben egy Rockenbauer Pállal folytatott beszélgetésben idézte fel saját fiatalkorát, amikor még a Tolnai Világlapjánál dolgozott. Egyebek között ezt mondta: „Kétségtelen, az alig pár osztályt végzett „mutatványos” Tolnai Simon nem a középosztálynak szánta ilyen vagy olyan (nem az én feladatom eldönteni), de mindenképp kelendő lapját.”  

A fiatal Tolnai Simon a XX. század elején

Lengyel Géza író, egyebek között a Magyar újságmágnások című könyv szerzője szintén utal rá, hogy Tolnai ligeti kikiáltóként kezdte pályáját, sőt egy bűvészkönyvet is írt. A szegény sorsú self- made man lépésről lépésre küzdötte fel magát, míg 1901-ben elindította a Tolnai Világlapját. Később nyomdai és kiadó vállalatot alapított, történelmi, szépirodalmi és tudományos könyveket adott ki. 1944-ben Mauthausenben halt meg.

Néhányan - elsősorban egyedülálló, különleges szövegük révén - kiemelkedtek a kikiáltók népes és színes mezőnyéből. Visszaemlékezések a legjobbak között említették Fényes Gyulát, a Fortuna mozgó kikiáltóját, aki állítólag művésze volt szakmájának. A  magyar filmtörténet képeskönyve így emlékezett meg róla: „Fényesné legidősebb fia, Gyula, az öblös hangú kikiáltó gyakran állt édesanyja mozija elé, és hangos szóval csalogatta a moziba az arra járó nagyérdemű közönséget. Fényes Gyula volt a legjobb kikiáltó, a hasonló kikiáltók atyamesterüknek tartották. Bemondásai ötletesek és szellemesek voltak. Mindig közönsége társadalmi állása szerint beszélt és ajánlotta a filmeket. Belelátott az emberek veséjébe.” Senki úgy nem tudott moziműsort dicsérni, mint Fényes Gyula:  „Halló, halló! Közelebb, közelebb! Itt látható az élő, mozgó színház. Helfgott bácsi megpukkad az irigységtől, mert a mi képeink élnek és mozognak!“ Volt idő, amikor a Plasztikont népszerűsítette: „Őrületes attrakciók, hátborzongató jelenetek! Biztos libabőr és égnek meredő hajszálak! Aki nem jön be, nem jöhet ki! Fejenként tíz fillér a bemenet, akinek nincs feje, ingyen is bemehet!” Később, mint impresszárió lett híres, ő szervezte többek között a Plasztikon híres koplaló mutatványait. 

Nem sokkal halála után Szomory Emil (Szomory Dezső író testvére) így írt róla az Újság 1938. július 17-i számában: „ő volt minden idők legtehetségesebb rekomandőrje. Ez annyit tesz, hogy olyan ötletesen, viccesen, tehetségesen tudta beinvitálni a mutatványos sátorba a közönséget, olyan szédületes dumával és halandzsával, hogy azt végighallgatni külön élmény volt.”

Ismert és kedvelt kikiáltó volt Rigoló is. Ő 1899-ben született Gärtner József néven. Gazdag felmenői voltak, édesapja gyárigazgató volt. Kereskedelmi iskolában érettségizett, majd drogistának állt, de igazából a színészet érdekelte, ezért a Vígszínházba szegődött statisztának. Családja egy ideig könyörgött, hogy térjen vissza a biztosabbnak ígérkező polgári létbe, ő azonban nem tágított. Rövid és sikertelen vígszínházi karrierje után Párizsba ment szerencsét próbálni. A Moulin Rouge előtt gépember volt (ma élő szobornak hívják). Mozdulatlanul, drótokkal összekötve állt s a nézők azt tehették vele, amit akartak. Szurkálták, szemöldökét leperzselték, késsel belevágtak. Ezt csak úgy bírta elviselni, hogy naponta több liter étert ivott.

 

Rigolo, a kikiáltók királya

Miután hazatért, kikiáltó lett a Vurstliban, ahol vastagon belisztezett arccal, bohócruhában kiabálva csalogatta a Vurstli látogatóit. Hatalmas sikerei voltak, a 20-as években ő volt a Vurstli koronázatlan királya. A Színházi Élet 1922-ben így írt róla: „Legnagyobb sikere Rigolónak, van, aki határozottan a Liget kedvence. Ö csinálja a legjobb vicceket, de ő maga is egy kész vicc, úgy van maszkírozva.”

A mutatványosok kapkodtak érte, az emberek imádták, úgy néztek rá, mint egy igazi művészre. Különösen számtanórája tetszett a közönségnek: „kettőnek a fele egy, négynek a fele kettő, nyolcnak a fele fél nyolc” – harsogta. és saját viccén együtt kacagott közönségével. A gyerekek rajongtak érte, mert soha nem zavarta el őket, sőt néhányukat titokban ingyen beengedte a sátorba. Rengeteg pénzt keresett, aminek egy részét színiiskolai tanulmányainak finanszírozására fordította. A maradékot nőkre és italra költötte. Közben hangja tönkrement, egy idő múlva sem a hangos beszédet, sem a fizikai terhelést nem bírta. A 30-as évek elején már szabályszerűen nyomorgott.

Megkeseredett ember lett, teljesen elszegényedett, kétségbeesésében többször kísérelt meg öngyilkosságot. Először felvágta csuklóin az ereket, de észrevették, kórházba szállították, sérüléseit bekötözték.  Rövidesen felépült és visszament kikiáltónak. Alig egy év múlva felakasztotta magát egy fára, de megint megmentették. Egy idő múlva már csak nyáron, néhány hétig volt szerződése a Vurstliban, vagy az Angol Parkban, később már ez sem, majd súlyos tüdőbetegen kórházba került. 1939 februárjában az utcán kirabolták, még a télikabátját is lerángatták róla. Néhány nappal később a rendőrök kolduláson kapták és bekísérték a Mosonyi utcai toloncházba, ahol a fürdőteremben hirtelen összeesett és meghalt. A boncolás megállapítása szerint halálát tüdőbaj okozta. A Rákoskeresztúri temetőben temették el, utolsó útjára csak néhány városligeti ismerőse és jó barátja kísérte el.

A kikiáltók között volt néhány simlis gazember, bűnöző is. A 19 esztendős Kovács Bélát, aki a csodapók kikiáltója volt, 1917 szeptemberében lopásért letartóztatták. Egy betérő katona zsebéből kiemelte annak pénztárcáját, benne 40 koronával. Ám tettéért duplán megfizetett. Egyszer, mert egy társa észrevette a lopást és hallgatásáért 10 koronát kért, másodszor pedig legnagyobb pechére villámgyorsan felismerték és letartóztatták. Mentségül hozta fel, hogy 4 korona napidíjából nem tudott megélni. 

Ennél súlyosabb bűnt követett el Vesztergom József, aki barátját, egy hintáslegényt leitatott, majd összes holmiját egy üveg rummal együtt elrabolta. A rumot egyedül benyakalta, és úgy berúgott, hogy beesett a Liget bokrai közé. Ha nyöszörgésére nem figyelt volna fel az arra járó rendőr, halálra fagyott volna. Így megúszta néhány havi börtönnel.

A Vurstli és az Angol Park államosítása és összevonása révén létrejött Vidámparknak is volt kikiáltója. Az idők szavának megfelelően 1951. augusztus 20-án így köszöntötte a látogatókat: „Elvtársak, elvtársnők, nincsenek csodák, tekintsék meg, mivel ámította egykor a dolgozó népet a reakció…”.

Nem egy kikiáltó évtizedekig űzte az ipart, kikiáltóként éltek és kikiáltóként mentek nyugdíjba, túlélve háborút és rendszerváltozást.  

Goldfinger (Galambos) Manó, alias Arany Manó már a 20-as években jó nevű kikiáltó volt, korabeli pletykák szerint eredetileg nyakkendőügynökként kereste kenyerét.  Állítólag jól szituált ember volt, valahol Pest környékén kis háza is volt. Pályája kezdetén a Majomszínház kikiáltójaként toborozta a közönséget:: „Tíz fillér, öt krajcár, gyermeknek és felnőttnek egyaránt! Akik szegénységi bizonyítványt felmutatnak, ingyen bemehetnek! Ilyen kitűnő előadást még nem láttak! Tizenkét kis majom, két nagy majom – itt mindenki majom!” – harsogta. Később a kis cirkuszban, a Jancsi arénában kikiáltó és beszélő istállómester volt, a háború után a Fortuna mozi helyén működő Népvarité kikiáltója lett. Még ekkor is szinte "beszövegelte" a közönséget a színházba. A Vurstli népe imádta Manó bácsit, ezért ha elkezdett "rekommandálni”, pillanatok alatt akkora tömeg verődött össze a pénztár előtt, mintha ingyen osztogattuk volna a jegyeket" - emlékezett vissza 1973-ban Szilágyi György, a Népvarieté korabeli igazgatója. A színházban fellépő országos hírű művészeknek - Kazal László, Latabár Árpád, Somogyi Nusi - eleinte szokatlanok volta Arany Manó szövegei, ezért kérték, hogy ne "ordibáljon", mert nekik ez nagyon kellemetlen. Mire ő rövid úton helyre tette őket: "Az lehet, hogy önök a színpadhoz értenek, de a Vurstlihoz én értek. Ha én nem kiabálok, itt senki nem ül be." Volt ebben némi igazság: amikor Manó rázendített, azonnal hatalmas tömeg gyűlt össze a színház előtt. 

Új műsorhoz új szöveg kellett. "Asszonyom, ha nem távozik innen, azonnal rendőrt hívok! Értse meg, hölgyem, az állásommal játszom, ha beengedem! Ha nem hallgat rám, a mentők fogják elvinni innen! Ne legyen ilyen erőszakost Az ön idegei nem bírják ki azt a másfél órás kacagást, aminek minden néző ki van téve a Népvarieté öt perc múlva kezdődő szenzációs díszelőadásán!...” A Népvarietével szemben lévő Kék Hordó pincérei többször nehezményezték, hogy "műsorával" rendre elcsábítja tőlük a közönséget. A Fővárosi Tanács illetékeseinek sem tetszett Arany Manó működése, egy ellenőrzés után fegyelmi úton elbocsátották állásából. Szegényen, elfeledve, idősen és betegen a Jókai téri Kis Színpadnál kapott portás állást.

A szakma egyik jeles képviselője, Káposztás Zsuzsi is aktív maradt a háború után. Zsuzsi igazából férfi volt, Gergely Lajosnak hívták, 1882-ben született. Saját bevallása szerint fiatal korában gyönyörű tenor hangja volt, énekesi karrierjét azonban egy torokbetegség derékba törte.

Jobb híján a Vurstliba szerződött, ahol egyike lett a legjobb és legkedveltebb kikiáltóknak. Nemcsak szellemes szövegei miatt volt népszerű. Jelmezének köszönhetően ő volt az egyetlen „női” kikiáltó. Felvette a Káposztás Zsuzsi nevet. Kapkodtak érte a mutatványosok: hol a népligeti, hol a városligeti Vurstliban bukkant fel.

A telt keblű, tarka bőszoknyás, hímzett blúzos, babos fejkendős, kissé harsányan kifestett asszonyság magas sarkú cipőjében – ritkábban díszes papucsban – egy dobogón állva „hirdette az igét”: „Tessék, tessék hölgyeim és uraim, látogassák meg színházunkat, mert olyat látnak majd, amilyet még soha. Nemzetközi művészek, erő, szépség, gondolatolvasás, tűznyelés, tánc, tréfás jelenetek.” 

A közönség szerette, szellemes, gunyoros, néha kissé pikánsra sikeredett „beszólásai” rendkívül népszerűek voltak.  A gyerekek egyszerűen csak Zsuzsi bácsinak hívták.

1949-ben így emlékezett vissza a régi szép időkre: „Szép pálya volt „remarkőmek (helyesen: reko mandőr)“ lenni — így hívják szaknyelven a kikiáltót. — És keresni is lehetett véle. Egész télen úri módon éltem a nyári keresetemből.”

Idős korában néhány volt mutatványos kollégájával a dicső múlton merengve naphosszat üldögélt a népligeti Vurstli egyetlen megmaradt kocsmájában. A Hétfői Hírek arra tévedt újságírója 1967. júliusában így írt róla: „Kopott már az öreg sztár és bántóan kopott a szövege, akárcsak a hajdan divatos anyós viccek. Akaratlanul is ezt kérdezi az ember: hogyan tudtak ezen elődeink nevetni.” Nem telt el fél év és Zsuzsi bácsi 85 éves korában elhunyt. „Sírjánál sokan voltak, akiket egykor megkacagtatott” írta a Népszabadság 1967. december 2-i számában.

A régi idők tanúja volt Szalóczy Győző is, aki 1976-ban(!) a Vidámpark "Tombola" ajándéküzeménél volt kikiáltó. 1926-ban a népligeti Vurstliban kezdett hipnotizálóként, később bohóc lett, majd egy utazó cirkusznál tánckomikusként helyezkedett el, ahol táncpartnere egy próbababa volt. Mivel artistaként nem tudta eltartani magát, 1936-ban az Egyesült Izzóban lett betanított munkás. Kitanulta a galvanizáló szakmát, s innen ment nyugdíjba 1968-ban. Hétköznap galvanizált a gyárban, vasárnaponként a Vurstliban dolgozott, mint a Liliputi színház kikiáltója. A háború után gyári munkája mellett egy ideig a körúti Kis Varietében szerepelt, majd továbbra is csak vasárnaponként, de most már a Vidámparkban vállalt munkát.  

Szalóczy Győző 1975-ben a Vidámparkban

Másfél évtizeden át a hullámvasút kocsivezetője volt, aztán a Tombola kikiáltója lett. "A Ligetet, apukám, nem lehet elfelejteni. Az igen! Dőlt belőlem a duma, nem vagyok én nagyképű, de ezen a placcon ömlött belőlem a sóder, mert ez a lényeg: a szöveg. ... " - emlékezett vissza 1973-ban a régi szép időkre, miközben tényleg dőlt belőle a szó: „Ez, itt a mindenki tombolája, itt a játék egyszerű, am itt nyerhet, gyönyörű, nagyszerű, ha a kocka kék vagy lila, jó a játék, jaj, fekete - nincs ajándék, az öné szerencsére sárga, válasszon a kirakatból, gazdag, mint a Corvin Áruháza."

Köszönjünk el a kikiáltóktól Rába György: Kikiáltók c. versével

Igen tisztelt nagyrabecsült
szájtáti ki mind egybegyűlt
szabadnapos alattvalók
munkátlan zsoldoskatonák
unatkozó bérgyilkosok
gazda cseléd tanár diák
mind akiket idelökött
város falu ország-világ
számon kívül és szám fölött
számlált bámész nézősereg
csodát látni sürögjetek
ami odabenn várható
elregélni nincs arra szó
a tegnaphoz nem mérhető
ezért nincs rá jövendölő
és nem is akadt annyi tér
hová bűbája belefér
arról mit a fölaggatott
függöny rejt ne faggassatok
fogadalmat nem tettem én
takargatni mi nem enyém
mánkhoz képest valami más
szótártalan ez a varázs
földre sújtó fölemelő-e
ezt sem mondhatom meg előre
cintányérral bátran ajánlom
ismerjük meg együtt a nyáron
addig buzgón csak harsogok
arról mi nekem is titok