KOPLALÓK CSATÁJA

 A cikk az ADT felhasználásával készült

A koplalás a mutatványos világ talán legbizarrabb látványossága volt. A mutatvány főszereplője a nap 24 órájában nem csinált mást, mint nem evett. Ellenfele kizárólag az idő volt. 

A koplalás, mint mutatvány 1880-ban került a budapesti polgárok érdeklődésének homlokterébe, amikor is az újságok főhelyen számoltak be arról, hogy Amerikában a 49 éves, angol származású dr. Tanner hosszabb távú, önkéntes éhezésbe kezdett. 

Terve az volt, hogy 40 napig „megél minden étel nélkül, s bebizonyítja, hogy ez idő alatt a víz is elég az élet táplálására.” Koplalása ideje alatt egy nagy, szellős teremben lakott, melynek hatalmas ablakán folyamatosan áramlott be a friss levegő, és amelyben az egyetlen bútor a szoba közepén elhelyezett dobogón lévő ágy volt. A fal melletti karzat folyamatosan tömve volt az önsanyargató mutatványra kíváncsi emberekkel.

dr. Tanner koplal

Az általánosan elfogadott elv szerint, ha az ember nem mozog, nyugton fekszik, akkor tovább bírja az éhezést. Tanner azonban szakított ezzel: mozgott, sétált, kocsikázott, sőt többször kilovagolt. A korabeli közvélemény megosztott volt, többen úgy vélték, hogy az újkori fakír egyszerű csaló: egyesek tudni vélték, hogy ivóvízébe húskivonatot, vitaminkeveréket és ópiumot kevertek, de ezeket  a teóriákat nem sikerült igazolni. 

Miután végigkoplalta a 40 napot, dr Tanner orvosai tiltakozása ellenére rögtön hazament, ahol „görögdinnyét evett, megivott egy pohár magyar(!) bort, aztán egy font beafsteaket evett, megint egy pohár bort ivott…”

Ahogy ez lenni szokott, nem maradt el a koplalással kapcsolatos pesti vicc sem:

Egy zsugori háziúrhoz lépett be tegnap egy rongyos koldus.
- Könyörüljön rajtam uram! Már három napja nem ettem.
- Micsoda ! Hisz még 37 napja van hátra! Hogy mer már most alkalmatlankodni? - válaszolt mérgesen a háziúr és becsapta az ajtót.

Tanner ezután főállású koplaló lett, abból élt, hogy nem evett, éhező produkciójával körbeutazta Amerikát. Az évek során több követője, sőt kihívója is akadt, például az itáliai Giovanni Succi.  

Succi koplalása 28. napján

Tannerrel ellentétben Succi járt Budapesten. 1894 július elején  érkezett, és 31 naposra tervezett pesti koplalását 7-én kezdte meg a Vigadó nagytermében. „A nagyközönségnek éjjel-nappal rendelkezésére áll, bemehet hozzá mindenki. És hogy sokan fogják nézni, az bizonyos. Végre is ki ne volna kiváncsi látni azt az embert, a ki sem nem magyar néptanító, sem nem diurnista és mégis koplal harminczegy napon által és anélkül, hogy erre lényegesebb oka volna” – számolt be az eseményről az Ország-Világ 1894. júliusi száma.  

Succi Pesten július 21-én, koplalásának 15. napján ellátogatott a Wulff cirkuszba és 5 percig lovagolt a manézsban. „A publikum különben rokonszenvesen fogadta a koplalás nagymesterét”. Míg Pesten volt, jótékonykodott is, A rákosi közművelődési egyesületnek felajánlotta itt tartózkodása alatt szerzett jövedelmének 5%-át. „Az egyesület az 5%-ot sokallta, s csupán l %-ot fogad el Succi jövedelméből.” Succi  novemberig volt Pesten, ezután „turnéja” következő állomására, Bécsbe utazott. 68 éves korában, 1918-ban, Firenzében hunyt el.

Tannernek és Succi-nak az évek folyamán sok követője akadt. Hol  itt,  hol ott, de  valahol  minden  évben  felbukkant  egy-egy  „koplaló-művész“.  A  legtöbbjük  a mindennapi megélhetéséhez szükséges pénzt kívánta így megszerezni.  Közülük sokan egy ideig állták a sarat, ám a tervezett idő előtt egészségi állapotuk romlása miatt kénytelenek voltak abbahagyni a koplalást. Voltak azonban olyanok is, akik ennek az esztelennek tűnő mutatványnak áldozatai lettek: szervezetük nem bírta az éhezést, és a sikertelen próbálkozásba belehaltak.

Az első világháborút követően divatba jöttek a lánctörő, vashajlító, mázsás súlyokat emelgető erős emberek, a koplalás, mint mutatvány viszont gyakorlatilag eltűnt, A Magyarország 1923. május 15-i száma e rejtélyre megtalálni vélte a választ: „bizonyára nem véletlen, hogy ezek a koplalóművészek eltűntek, mert ma nem üzlet és nem látványosság a koplalás, hanem százezrek és milliók számára maga a valóság”. 

A koplalási hóbort másodvirágzása

Néhány év múlva fordult a kocka, egyre másra jöttek a hírek, hogy Párizsban, New Yorkban, Bécsben ismét divatba jött a közönség előtti koplalás, 35-40 napos böjtölési kísérletekről, koplalási világcsúcs beállításokról, és annak megdöntéséről szóltak a beszámolók.

1926. áprilisában aztán Pesten is megjelent az első külhoni koplaló. A koplalóművészt Fényes Gyula, a Plasztikon igazgatója szerződtette. 

Fényes Gyula 1882-ben született, édesapja, Fényes Márton a városligeti vurstli egyik „alapítója” volt. Apja 1900-ban bekövetkezett halála után édesanyjának segített a Plasztikon üzemeltetésében, hosszú ideig igazgatója, menedzsere volt. Sokan tehetséges szervezőnek, mások közönséges svindlernek tartották. Valószínű, hogy mindkét állítás igaz volt.

Világcsúcs- kísérlet, avagy Lindeneck és a „rémes pestiek”

Fényes látva, hogy külföldön  egyre többen hajlandók fizetni ezért a látványosságért, elhatározta, hogy „a koplalás művészetét gyümölcsöztetni fogja Pesten is”. Elutazott hát a „koplalóművészek Mekkájába”, Németországba, ahol találkozott a hamburgi illetőségű, 22 éves, eredeti szakmáját tekintve hírlapíró – más források szerint hivatalsegéd -  Georg Lindeneckkel, aki nem volt kezdő ebben a „szakmában”, hiszen már maga mögött tudhatott egy sikeres, 36 napos éhezést.  (Újság, 1926. április 18.)  

A pesti mutatvány helyszínét, egy üvegszobát a Plasztikon (viaszbábmúzeum) nagytermének közepén építették fel, a korabeli sajtó némi malíciával meg is jegyezte, hogy Lindeneck az első ember, aki élve került be a Plasztikonba. Berendezése nem volt túl bonyolult, mindössze egy rézágyból, asztalból, székből, egy kis szekrénykéből, valamint egy plüss fotelból állt, körülötte nemzeti színű zászlók, és „délszaki virágok” javították a hangulatot. A szabályok egyszerűek, ám igen szigorúak voltak. Természetesen enni nem ehetett, viszont rendelkezésére állt Selters-ásványvíz, rágógumit rágcsálhatott és kedvére dohányozhatott. 

Lindeneck a pesti koplalást az Amerikában megrendezésre kerülő nagy koplalóversenyre, a koplaló olimpiára való felkészülés fontos állomásának tekintette. A versenyen a világ öt legjobbja indult volna, az aranyérmet az éhezést legtovább bíró nyerhette volna el.

Lindeneck koplalása elején

A szűkszavú, szomorú tekintetű, szőke, beesett arcú fiatalember koplalása ünnepélyes külsőségek közepette, április 18-án kezdődött. Bár öles plakátok hirdették az attrakciót, az első napok mérsékelt érdeklődés mellett teltek. Néhány nap elteltével Lindeneck arra panaszkodott, hogy „rémesek ezek a pestiek! Direkt frocliznak. Direkt bejönnek és esznek előttem. Többen sós-kifliket mutogatnak felém.” 

Lindeneck és a Selters- vizes palackok

Természetesen az éhezés most is szigorú felügyelet mellett zajlott, az ellenőrző bizottság Lindeneck minden mozdulatát figyelemmel kísérte, mindezt  fokozott orvosi figyelem mellett, melynek része volt, hogy naponta háromszor megvizsgálták. Szükség esetén az orvos bármikor beléphetett az üvegszobába. 

A bulvársajtó legnagyobb örömére, a koplalás harmadik hetére egy szerelem is kibontakozni látszott. Lindeneck üvegszobája előtt rendszeresen megjelent egy hölgy, csókot dobott a koplaló felé, és az üvegszoba szerelőnyílásán keresztül mindig egy szál virágot ejtett a szobába. Biztos információk szerint a hölgy vonzódása nem volt viszonzatlan. De nem ő volt az egyetlen szerelmes rajongó. Volt olyan nap, amikor tíz virágcsokrot is kapott Lindeneck, mindegyiket olyan hölgytől, akik az üvegen keresztül szerettek bele a hős éhezőbe. A sok szerelmes hölgy közül egyikük, Szalai Baby színinövendék sikerrel járt. És bár Lindeneck nem tudott magyarul, Szalai Baby pedig egy szót sem beszélt németül, mégis a koplalás alatt valahogy eljegyezték egymást. Az esküvő azonban elmaradt, mert később Lindeneck „koplaló turnéi” miatt szinte sosem voltak együtt. Az eljegyzést végül 1927 elején a nő bontotta fel. Lindeneck ezt mélyen sajnálta, de tudomásul vette. 

Ahogy múltak a napok, a kezdeti csekély érdeklődés után óriási tömegek igyekeztek bejutni a Plasztikonba, hogy személyesen győződjenek meg a koplalás tényéről. „Napról-napra többen jönnek ki, hogy megnézzék őt ... De nehogy azt higgyék, hogy a művész ezt a negyvenöt napot elpocsékolja, dehogyis! Regényt ír, naplót vezet, egyszóval, hasznos munkát végez ..." – lelkendezett Fényes Gyula. 

A Tolnai Világlapja május 12-én részletet is közölt a naplóból:

„1926. április 24. ... Rum-bum-zum ... Úgy érzem magamat, mintha fejemet egy malomkő őrölné. Izzadok a gyöngeségtől... 8 óra . .. Felkeléshez még túlságosan korán van ... Ugy érzem magamat, mintha, testem kétfelé akarna válni, a fejem és a felső testem felfelé, a lábaim és a gyomrom lefelé megy .. . Őrjítő valami ez! Most megint megkezdődnek a gyomorgörcsök... Nagyon nehéz hasonlatot találni ennek az érzésnek a jellemzésére: körülbelül ugy érzem magamat, mintha a gyomrom ki akarna ugrani a helyéből. 

… Újra aludni kell, mivel az orvos 11 órakor idejön ellenőrizni.. . Lázam 37,5 fok, holott tegnap csak 36 volt. . . Tudom, hogy minden nap egy fokkal több lesz, úgy, hogy végül is elérem a 40 -41 fokot... 

… Szerdán kell kiállnom a krízist, no, majd ezt a serleget is kiürítem. 

Mindjárt meg kell mosakodnom Selters-vizzel és ezzel el is intéztem reggeli tevékenységemet”

Lindeneck pesti koplalásával szinte egy időben egy bécsi kolléga is éhezett. Lindeneck terve az volt,  hogy mindenképpen tovább koplal, mint a bécsi versenyző.  

Lindeneck koplalása utolsó napján

Végül ötven napi és 6 órai (összesen 1206 óra) nem evés után június 5-én 10.00 órakor  hatalmas tömeg jelenlétében törték fel az üvegszoba ajtaját záró pecsétet. Ezzel az eredménnyel Lindeneck lett a koplalás világbajnoka! Kezében egy pohár langyos tejjel és néhány piskótával, legelőször Fényes Gyula lépett be az üvegkalitkába. „Na, fogja mester a tejespoharat” – kínálta Lindenecket, de ő annyira gyenge volt, hogy nem tudta megfogni a poharat. Miután néhány tejbe mártott piskótával megetették, a tömeg tomboló ünneplése és hangos zeneszó közepette hordágyon a mentőautóhoz kísérték, és a Liget szanatóriumba szállították, ahol egy teljes hónap pihenés várt rá. 

Lindeneck és menyasszonya, Szalai Baby színinövendék a Liget Szanatóriumban, közvetlenül a koplalás befejezése után

Lindeneck számára a pesti koplalás jó üzletnek bizonyult. A Fényessel kötött szerződés alapján a jegybevételből százalékos részesedést kapott. Sajtóhírek szerint az 50 napos koplalás alatt 183 millió koronát keresett. 

Amíg Lindeneck a Liget szanatóriumban pihente ki koplalása fáradalmait, szerte a világban tovább tombolt a koplalási láz. Bécsben egy rekordkísérletet leállított a rendőrség, mert a delikvens vészesen lefogyott, a sziléziai Waldenburgban koplaló Rolf Petersen pedig a három heti éhezés után kénytelen volt feladni, mert kiderült, hogy menedzsere az addig összegyűlt bevétellel egyszerűen meglépett.

Lindeneck még koplalt, amikor az Angol Parkban a Leó és Agrippa művésznévre hallgató mutatványos páros eldöntötte, hogy beszállnak a világcsúcs-kísérletbe. Leó – polgári nevén Kis János – közepes tehetségű bűvész volt, aki akkoriban éppen telepatikus fenoménként igyekezett megélni.  Agrippa valaha tanár volt, saját bevallása szerint igen előkelő családból származott, és mint „magnetizator” kereste meg a mindennapi kenyérre valót. Egy időben közösen léptek fel, „elkábítva közönségüket a fehér és fekete mágia szabad előadásával és csodás psichicai kísérletekkel.” Aztán útjaik elváltak. Most azonban elérkezettnek látták az időt, hogy ismét az újságok címlapjára kerüljenek. Közös böjtölésük bohózati fordulatoktól sem mentes története itt olvasható. 

Miközben itthon is tombolt a koplalási láz, és egyre többen szerettek volna jó pénzért benevezni a koplalási versenyekbe, megszólaltak józanabb hangok is. Farkas Géza professzor, az Élettani Intézet vezetője egy, az Esti Kurírnak adott nyilatkozatában kijelentette, hogy elérkezett az ideje annak, hogy a rendőrség beavatkozzon és véget vessen a „koplalási járványnak.” Kifejtette, „hogy itt nem babra megy a játék, hanem minden egyes esetben, ha csak egy hétig koplal az illető »művész« vagy »művésznő«, az élete a legkomolyabb veszélyben forog. És utóvégre a társadalomnak nem szabad öngyilkosokat nevelnie.”

Ugyanakkor – mondta a professzor -  „ha már mindenáron koplalni akar valaki és ebben a kínlódásban a népnek belépődíjjal súlyosbított gyönyörűsége támad”, akkor a legszigorúbb orvosi felügyeletet kell biztosítani. Nem elég naponta háromszor megmérni az illető pulzusát, hanem gyakran és alapos vizsgálatnak kell alávetni, mert „nem lehet tudni, melyik pillanatban lép fel a halált megelőző úgynevezett preamortális állapot.”.
Mint orvos, úgy vélte, hogy „a legnagyobb kétkedéssel kell fogadni minden olyan hírt, amely több hónapos koplalásról számol be” – mintegy nem zárva ki a csalás lehetőségét.

Az első női koplaló
A professzor minden szava maga volt a falra hányt borsó, mert alig két nappal azután, hogy Lindeneck elhagyta üvegszobáját, 1926. június 7-én délután 4 órakor megkezdte 34 naposra tervezett koplalását Käthe Markow kisasszony, az első pesti női koplaló.   

A lábadozó Lindenecket meglátogatja a koplalni készülő Alberty

Korabeli sajtótudósítás szerint „már jóval három óra előtt nagy bámuló tömeg vette körül a csinos művelt fiatal nőt, aki kedvesen elbeszélgetett az érdeklődőkkel.” 

A 17 éves bécsi gépíró kisasszonynak ez a művészneve volt, igazi nevét papája miatt – aki Bécsben gyógyszerész és „restellné, hogy a leánya harmincöt napig megvonja magától a falatot” - titokban tartotta. „Valódi polgári lány, házias külsejű”, aki imádott színházba járni, eredetileg színésznő szeretett volna lenni. A „koplaló pályára” egy szerelmi csalódás vitte: szerelme elhagyta mire ő elhatározta, hogy „megmutatja annak a férfinak, hogy ő is tud élni nélküle, nincs rá szüksége”. A pesti koplalással célja megegyezett Lindeneckével: sok pénzt keresni és eljutnia Amerikába, „hogy ott őszkor részt vehessek a koplalók versenyén.” 

Amikor híre kelt, hogy női koplaló érkezik a Plasztikonba, nők tucatjai keresték meg Fényes Gyula impresszáriót, felajánlva, hogy szívesen koplalnának ők is. Egy pesti asszony pl. levélben fordult Fényeshez, melyben leírta, hogy 57 napig éhezne, s közben megfejtené álmát „mindazon látogatónak, aki azt nekem leírva benyújtaná. Ehhez tudniillik különös tehetségem van. Harminchat éves, életerős, egyedülálló nő vagyok.... Tudom, hogy mire vállalkoznám, és ezt nem szenzációhajhászásból tenném, hanem hetilapot akarok indítani, amelyben elmondhassam aktuális mondanivalómat.”

Markow kisasszony üvegkalitkája Lindeneckéhez hasonló puritán módon volt berendezve, ő is Selters-vizet vitt magával, és olvasnivalónak kedvenc írója, Hugo Bettauer könyveit. Lindenecktől eltérően nem dohányzott, viszont folyamatosan rádiót hallgatott és  időnként kézimunkázott. 

Markow a koplalása 40. napján elájult, és bár az orvos az éhezés azonnali beszüntetését javasolta, ő folytatta a versenyt.  

Markow kisasszony pár perccel a 45 napos koplalás befejezése után

A 34 naposra tervezett koplalásból végül 45 nap lett, mert mindenáron utol akarta érni Lindenecket. Ez azonban nem sikerült, egészségi állapotának romlása miatt be kellett fejeznie a produkciót. A koplalás utolsó napján, 1926. július 22-én hatalmas tömeg gyűlt össze a Plasztikon körül. Mindenki a hősnőt akarta látni. Először orvosa lépett az üvegkalitkába, gyorsan megvizsgálta, majd néhány korty friss tejjel megitatta a teljesen kimerült éhezőt. Rezesbanda muzsikája és a közönség tomboló éljenzése mellett virágcsokrok erdejében a mentők a Liget Szanatóriumba szállították, ahol hetekig gondozták, míg visszanyerte lefogyott 15 kilóját. 

Käthe Markowot hordágyon tolják a mentőautóhoz. Jobbra Fényes Gyula imppresszárió, a Plasztikon igazgatója

A pesti humor nem hagyta szó nélkül Markow kisasszony produkcióját.. Ez a kis versike magáért beszél:

        Kisasszony, ha e kis levél
        Rózsás fülecskéjéig elhat:
        Válasszon férjül engemet,
        Nálam haláláig koplalhat.

Käthe Markow felépülése után sem szakadt el Magyarországtól. Egy ideig úgy tűnt, hogy ő lesz a menedzsere az első igazán magyar koplaló-művésznőnek, bizonyos Sugár Ellának. Szegedi fellépésükre végül azért nem került sor, mert a rendőrség a produkciót betiltotta. Később felmerült annak lehetősége, hogy Fényes Gyula menedzselése mellett augusztus 20-án mintegy 2000 méter magasságról ejtőernyős ugrást hajt végre. Miután a partnernek megnyerni kívánt Légiforgalmi Vállalat az akció támogatásától elzárkózott, ez a produkció is elmaradt. 

Szélhámosok a koplalóbizniszben
1926. július 26-án délután, alig egy héttel azután, hogy Markow elhagyta üvegszobáját, egy vidéki házaspár a Plasztikon kikiáltójától aziránt érdeklődött, hogy hol találják „a Tornyos Rózsikát. Azt mondta, hogy itt fog koplalni huszadikától kezdve, oszt ma már huszonhatodika van. Szeretnénk látni az anyjukkal, hogyan bírja az Istenadta?” 

Rövid faggatózás után kiderült, hogy a Szentes melletti Szegváron 32 holdon gazdálkodó Vargha Jánost alaposan becsapták. Azt történt ugyanis, hogy kb. egy hónappal azelőtt egy csinos lány, egy idősebb úr társaságában megjelent a településen és újságcikkeket lobogtatva elmesélték, hogy Pesten németek koplalnak a Vurstliban és ezért még sok pénzt is kapnak. 
„Ne tűrjük emberek, hogy a dicsőséget külföldiek rakják zsebre. Itt van velünk Rózsika, a magyar koplaló művésznő. Ő majd megmutatja ezeknek a németeknek.”  Persze – tették hozzá – több millió koronára lenne szükség, hogy Rózsika elindulhasson a dicsőség útján. Természetesen Vargha uram és több más környékbeli gazda egyetértve azzal,  hogy „a koplalás világbajnoka is inkább magyar legyen, mint német”, mélyen belenyúltak a zsebükbe és tisztességgel támogatták a  művésznő törekvését. Vargha János maga ötszázezer koronát adott át a Rózsikáéknak. Ők a támogatást köszönték szépen és „rögtön meg is hívták Vargháékat hogy húszadika után jöjjenek fel Pestre és nézzék meg Rózsikát a panoptikumban”.  A lóvá tett Vargháéknak nem volt más választásuk, feljelentést tettek a csalók ellen.

Alig egy hónappal azután, hogy Käthe Markow kijött üvegkalitkájából, újabb éhező jelentette be csúcsdöntési szándékát. Természetesen a helyszín ismét a Plasztikon volt. Egy Domoszlay Attila nevű volt honvédfőhadnagy 65 napos éhezést tervezett. Akcióját alapvetően az a „felháborodás”  motiválta, hogy szerinte „ lehetetlenség, hogv ne akadjon a magyarok közül csak egy is, aki lefőzi az idegeneket a koplalásban. A Lindeneck is német volt, a Käthe is, mind a ketten kibírták, csak éppen a magyarok nem, akik idő előtt megugrottak az üvegszobából . . . Hát én kérem azért koplalok, hogy kiköszörüljem a csorbát.”  

Domoszlay Attila

Domoszlay a bevétel egy részét már előre nagylelkűen felajánlotta az ún. B-listások megsegítésére, lévén maga is B-listás (az ún. B-lista a közalkalmazotti, köztisztviselői állományból elbocsátandók névsorát tartalmazta). Miután kiderült, hogy Domoszlay sosem volt sem katona, sem Domoszlay – Csap Zoltánnak hívták és Gyöngyösön volt kereskedő – gyorsan kikerült az üvegkalitkából és az érdeklődés középpontjából egyaránt.

Kodelkáné is feltűnik
Szeptember elején, amikor éppen üres volt az Plasztikon „éhezőszobája”, özvegy Kodelka Ferencné jelentkezett Fényes Gyula impresszáriónál, hogy készen áll 50-60 napot koplalni. Mikor Fényes meghallotta a nő nevét, a döbbenettől csak dadogni tudott. De hát ki is volt ez a hölgy?

1925 januárjában Léderer Gusztáv csendőrfőhadnagy és felesége brutális kegyetlenséggel megölték Kodelka Ferenc hentesmestert. Holttestét feldarabolták, a darabokat bőröndökbe rejtve megpróbálták a Dunába dobni. Lebuktak, a bíróság a férfit halálra ítélte, felesége halálbüntetését előbb életfogytiglanra, majd 15 év letöltendő börtönbüntetésre változtatta. Még javában zajlott a per, amikor a bűneset résztvevőinek viaszszobra már látható volt a Plasztikonban. A Fényesnél koplalni jelentkező hölgy pedig nem volt más, mint a meggyilkolt hentesmester özvegye.

Az asszony ezt megelőzően is már mindent elkövetett, hogy a érdeklődés középpontjába kerüljön. Eleinte „mint bánatos özvegy … könnyes interjúkat adott. Ha nem jött hozzá az újságíró, ő ment fel a szerkesztőségbe.” Később elhatározta, hogy énekesnő lesz. „Gondolta, ami hiányzik a hangjából és művészetéből, azt majd pótolja a férje véres nimbusza.” Fellépett többek között az Andrássy úti Műcsarnok kávéházban, majd a Rákóczi úton, a Mátyás király kávéházban, de sajtóhírek szerint az Operaházban próbaéneklésen is részt vett. Karrierje azonban nem volt túl hosszú. „Új borzalmak jöttek és az emberek megunták Léderert, Léderemét. Kodelkát, sőt - Kodelkánét is. A feldarabolt hentesmester vérszaga már nem volt elég izgató az esti feketéhez.”  Ezt követően rövid töprengés után úgy döntött, hogy mint „koplalóművésznő” próbál szerencsét. 
Mikor Fényes megkérdezte tőle, hogy „nem fogják-e zavarni a koplalásban azok a szobrok”, akkor nemes egyszerűséggel így válaszolt: „A férjem és Lédererék szobrát gondolja? Nem, egyáltalán nem zavar. Sőt éppen azt gondoltam, hogy így lesz érdekes és izgató. Képzelje el, micsoda reklám: Kodelkáné Lédererék szobra mellett koplal! Dűlni fog a közönség.” Ez még a mindenre elszánt Fényesnek is sok volt, a koplalásra nem került sor!

Fényes és az éhezők nagy tervéből, hogy részt vesznek a new yorki koplaló olimpián, végül nem lett semmi. Fényes, mint impresszárió a győzelem biztos tudatában vitte volna a versenyre Lindenecket, Kathy Markowot és még vagy három magyar versenyzőt, ám a hatóságok világszerte  egymás után tiltották  be a mutatványos koplalást. Ezért elmaradt a nagy verseny. Itthon sem történt másként, így aztán a koplalási mánia gyorsan kikerült a mutatványos világ kínálatából.

Miután híre ment a koplalás betiltásának, az alábbi „kérelem” jelent meg a Pesti Hírlap 1926. szeptember 19-i számában:

Tekintetes tanács!
Értesültem, hogy a szék. főv. tanácsa betiltotta a koplalóművészek koplalását. Én is koplaló művész vagyok. Kérem az én koplalásom sürgős megszüntetését is.

Vékonybél Ábris, B-listás díjnok