PLASZTIKON ÉS BONCTANI MÚZEUM - a borzalmak háza

 A cikk az ADT felhasználásával készült. 

Minden bizonnyal a Vurstli legtöbbet támadott és leginkább vitatott attrakciója volt, okkal. Működéséhez számos botrány kötődött, mindezek ellenére – vagy talán éppen ezért – a Vurstli látogatói között hallatlan népszerűségnek örvendett. 

Viaszbáb kiállítás, azaz Plasztikon (más szóval Panoptikum) és bonctani (anatómiai) múzeum - ez utóbbi az emberi test különböző részeit mutatta be viaszból kifaragva - már az 1800-as években működött Pesten.. A Hölgyfutár c. lap 1862 áprilisában arról számolt be, hogy „a régi füvészkertben az országúton Dessort Henrik bonctani múzeuma látható, mely az emberi testnek 300-nál több plastikus ábrázolásait foglalja magában. A pénteki nap csupán hölgylátogatók számára van fentartva: a többi napokon pedig reggel 9 órától estig férfiak tekinthetik meg csak. Gyermekek soha sem bocsáttatnak be.” 1865-ben a „Tigris”-ben (a mai  Nádor utca-Mérleg utca sarkán valaha állt fogadó) volt látható egy kitűnő bonctani múzeum”, slágere a „szétszedhető Venus, mely teljes fogalmat ád az emberi test minőségéről.” De később látható volt ilyen a Sebestyén téren a Fillinger-kávéházban, és a Dohány utca Erzsébet körút sarkán ideiglenesen tanyát verő Hermann panoptikumban. Ezek hosszabb-rövidebb ideig nyitva tartó vándorkiállítások voltak. 

 A fordulat akkor következett be, amikor Fényes Márton 1885-ben a Belügyminisztériumtól 1899. december 31-ig „Budapest székesfőváros területére panoptikum és anatómiai museum felállítására kizárólagos jogot nyert”, melyet a Sugár (ma Andrássy) út 45. számú ház (itt volt valaha a Japán kávéház, ma az Írók könyvesboltjának ad otthont) szuterénjében rendezett be. Ez a joga annyira kizárólagos volt, hogy Fényesnek lehetősége volt megtiltani, hogy a Vurstliban a mutatványosok bódéjuk elé figyelemfelhívó viaszfigurákat állítsanak ki. 

Fényes Márton, a később nagyhírű mutatványos család alapítója 1857-ben Glänzer Mártonként látta meg a napvilágot. Nevét 1880-ban magyarosította Fényesre. Mielőtt fejest ugrott a mutatványosok üzleti világába, erőművész artistaként járta a világot. Fiatalon nősült, feleségül vette Fischer Rozinát, akivel 1900-ban bekövetkezett haláláig boldog házasságban élt. Özv. Fényes Mártonné 1942-ben hunyt el, addig ő tulajdonolta a családi vállalkozásként működő mutatványokat. Házasságukból hat gyermekük született: Adél, Gizella, Paula, Béla, Gyula és György. Közülük főleg a fiúk voltak szereplői a mutatványos világnak: Gyula sikeres menedzser volt, egyben ő volt az egyik legjobb kikiáltó a Vurstliban, Béla a Plasztikon vezetésében segített édesanyjának, Györgyből a XX. század első felének leghíresebb és legsikeresebb fővárosi cirkuszigazgatója lett.

Fényes  Sugár úti „Panoptikuma és Természet tudományos Múzeuma” sok érdekességet rejtett.

Ahogy korabeli útmutatójában fogalmazott: „Csoportosítva látjuk itt a mytológia, történelem és biblia egyes mozzanatai mellett a közel múlt eseményeket felölelő csoportokat. De még a gyermekek kedvenczét, a mesevilágot is megtaláljuk, még pedig mindez természethű mesteri utánzatban!’ A legizgalmasabb azonban az volt, hogy a kiállított figurák egy része mozgott: kezüket emelték, fejüket forgatták, sőt az „Anyai öröm” c. jelenet azt mutatta be, ahogy a bibliai Éva „kisebbik fiát, Ábelt játszva emelgeti a levegőbe és e közben felső testét, karjait és fejét mozgatja. A kis gyermek nevetve hadonáz kezecskéivel. Az anya mellett állt nagyobbik fia, ki vadászsólymot és íjat tart. Ez féltékenykedve néz fel öccsére, miközben fejét és szemeit mozgatja. A sólyom pedig szárnyait verdesi” – idéz a Panoptikum útmutatójából Kovács Áron A magyar panteon c. tanulmányában. A viaszból készült személyek és jelenetek mellett a Panoptikum természettudományos jellegét erősítendő Fényes bemutatott több száz gomba és gyümölcsfajtát – szintén viaszból kifaragva.

A kizárólagosság békés évei 1894-ben értek véget. Ekkor a rendőrség mégis engedélyezte egy másik állandó panoptikum megnyitását. Történt, hogy a Képzőművészeti Társulat Andrássy út 69. szám alatti palotája üressé vált. Egy belga panoptikum-tulajdonos úgy gondolta, hogy a közelgő Ezredéves Kiállítás jó alkalom lenne számára egy pesti panoptikum megnyitására, ezért magyarországi képviselői útján „plasztikon és bonctani múzeum” létrehozása céljából bérbe vette az Andrássy úti épületet. Fényes ugyan kizárólagos jogára hivatkozva fellebbezett a döntés ellen, de a Plasztikon 1896. május 1-én  minden ellenkezése dacára megnyílt. Üzemeltetője az 1896 áprilisában megalakult Plasztikon Rt. volt, igazgatóságában Fischer József, Lederer Károly és Spitz Ede kaptak helyet.

Andrássy út 69.:  Plasztikon Rt épülete (volt Műcsarnok) 1896-ban

Szervusz Munkácsy!

Még javában dolgoztak az új látványosság berendezésén, amikor Munkácsy Mihály, aki mit sem tudott arról, hogy Képzőművészeti Társaság már elköltözött, művésztársait keresve betért az Andrássy úti palotába. Felsietett az emeletre, ahol azelőtt a Társaság irodája volt. A történet folytatásáról a Budapesti Hírlap így számolt be: „A mester, amint a szobába lépett, szemközt találta Munkácsy Mihályt, amint vázlatot fest a vászonra. Munkácsy meglepve állt meg a viaszából megöntött Munkácsy előtt, amelyet a Plasztikon vállalat készíttetett magyar szobrász művésszel; azután kezet fogott a viaszkszobor Munkácsyval, jókedvűen mondván a maga hű másának: Szervusz Munkácsy!”

Kihallgatás a pápánál – a Fischer-féle Panoptikumban

Az új plasztikon azonban nem váltotta be hozzá fűzött reményeket. Bár a korabeli lapok szuperlatívuszokat zengtek a remekbe szabott viaszbáb-kiállításról, melyet a kor vezető politikusai - többek között báró Bánffy Dezső miniszterelnök, Wlassícs Gyula kultuszminiszter - is felkerestek, a közönség érdeklődése messze elmaradt a várakozástól. A tulajdonosok mindent megpróbáltak, „kiegészítő produkcióként” egy ideig itt mutogatták a nagyközönségnek Dobos Janikát, a madárfejű gyereket. Anyagi helyzetükön azonban ez sem javított. A Plasztikon Rt. valamivel több, mint egy évvel a megnyitó után szép csendben tönkrement, majd felszámolta magát, a viaszfigurákat eladták. Korabeli forrásokból valószínűsíthető, hogy ezek egy részét Fényes Márton vásárolta meg.

Fényes a megszerzett figurák egy részéből vidéki vándorkiállításokat is szervezett. Kecskeméten például „a vasúti állomás és a Casino nyári helyisége melletti téren” látható volt egyebek között „La bella Irene, a gyönyörű szép Irén akadémiai műalak, körülbelül 400 különféle művészies tetovirozással az egész testén”.

 

Hirdetés a Kecskeméti Lapok 1897. május 16-i számában

A városligeti korszak

Fényes Márton még az az 1890-es évek elején Andrássy út 45. szám alatti saját panoptikumát kiköltöztette a Városligetbe, ahol emellett más mutatványokkal is próbálkozott. Az Ezredéves Kiállítás idején panoptikuma és bonctani múzeuma mellett volt egy „körvasútja” és egy hegy-völgy menetű hullámvasútja is. 

Amikor 1908-ban a Széchenyi Fürdő felépítése miatt a mutatványosoknak költözniük kellett, az akkor már nyolc éve özvegy Fényes Mártonné megigényelte és meg is kapta az új mutatványos telep 24. számú, 900 m2-es, parcelláját, ahol „mozgófénykép-üzleten kívül ... viaszkbáb-muzeumot is óhajt berendezni.” Így jött létre a Fortuna mozgó és vele egy épületben a Plasztikon és Bonctani Múzeum.

Plasztikon és Bonctani Múzeum valamint a Fortuna mozgó épülete a Vurstli főutcáján

Az új helyen felépült Plasztikon a közönség igényeihez mérten rohamléptekben bulvárosodott,  egyre inkább a hazai és külföldi napi események és személyiségek bemutatása felé fordult, és egyre hasonlatosabbá vált egy „fürge, képes világújsághoz”. Ha valami érdekes, izgalmas, a közönséget lázba hozó esemény történt külföldön, vagy itthon, az nem sokkal később viaszba öntve megjelent a Plasztikonban. Ahogy a kiállítás vezetőjében megfogalmazták: „Élethű művészi ábrázolásban akarjuk bemutatni a világtörténelem nagyságait, a természet csodáit, az elmúlt és a mai kor híres alakjait, valamint a bűn és a bűnhődés világát. Általában minden érdekességet, amelyre a mai lüktető élet embere kíváncsi lehet.”

 

Sok más mellett láthatott itt a közönség jelenetet a római keresztényüldözés idejéből, amikor „egy anya gyermekével a kiéhezett oroszlán elé dobatott”, találkozhatott történelmünk nagyjaival: többek között Szent István, Kossuth, Petőfi, Rákóczi és a 13 aradi vértanú viaszszobrával. Borzonghatott „a félvilági Mágnás Elza, meggyilkolva és a mosókosárba gyömöszölve” jelenetet nézve, szemtől szembe állhatott Pipás Pistával, aki valójában nő volt és két embert is megölt; az alagi férjgyilkos Bogár Istvánnéval; a Szabadság téri autós bankrablókkal; vagy Matuska Szilveszterrel, a biatorbágyi tömeggyilkossal. De ki volt itt állítva az orrszarvú asszony, az afrikai egyszemű, a szakállas nő és a neandervölgyi ősember is. Természetesen folyamatosan gyarapodott a napi politika szereplőinek csoportja is: Mussolini, Hitler és Göring „társaságában” feltűnt Roosewelt, Churchill, sőt, Sztálin, Trockij és Zinovjev is.  

 

A felső szint – a Bonctani Múzeum – maga volt a borzalom. „Ez az egészségügyi felvilágosítás szolgálatában áll. A látogató itt értékes tanulságokhoz jut. Feltárulnak előtte az emberi test titkai, természethű preparátumokban megismeri a nemibetegségek keletkezését, pusztító hatását, szörnyű következményeit. S ezen okulva fokozottabban védekezik ellenük” írja nem kis cinizmussal a bemutatóról a Plasztikon 1944-es ismertetője. Igazi kuriózum volt a 100 darabból álló „szétszedhető izomember”, melynek elkészítése „majdnem két évig tartott és úgy az orvosi, mint anatómiai tudomány mesterművének mondható."  Lehetett itt látni spirituszban úszkáló embriót, a nemi betegségek különböző stádiumait viaszmodelleken demonstrálva, és minden olyan borzalmat, amit csak ábrázolni lehetett. Az emberek mégis tolongtak, hogy bejussanak. Néhányan nehezen gyógyítható pszichés sérüléseket szenvedtek a látottaktól. Ide gyerekek be sem tehették lábukat, ám aki mégis megpróbált felosonni, azt a feljáratnál álló őr elhessegette.

 

Plasztikon és Bonctani Múzeum kiállítás vezetőjéből, 1930-as évek (forrás: Kovács Ákos: A magyar pantheon)

A Plasztikonnak természetesen volt saját kikiáltója. Csábító, figyelemfelkeltő szövegeitől zengett a Vurstli: „Lehet hölgyek, lehet urak, folyvást lehet. Bent látható Bálint Kálmán a lányégető szegedi mozi fűtő, lehet hölgyek, lehet urak, folyvást lehet.” Vagy máskor: „Hát lehet bemenni! Van még egy pár hely! Itt láthatók a szenzációs újdonságok! A Tölgyfa-utcai gyilkosok, Léderer Guszti és felesége, a szép Schwarz Micike élethű szobrai viaszkból! Mintha élnének!”

Tömeg a Plasztikon előtt az 1930-as években (forrás: MNM)

Minden bizonnyal eredményes munkát végzett, mert egy 1925-ös újságcikk tanúsága szerint „óriási a tolongás a mutatványos hely előtt. Ember-ember hátán, férfiak, nők, öregek, fiatalok vegyesen. Suhancok, fejkendős cselédlányok, katonák őrmestertől lefelé, villamoskalauzok, váltóőrök, inasok és a Városliget kétes exisztenciái, akik már előre izgulva, kipirult arccal igyekszenek a pénztár felé. A tolongás rendkívüli. A kikiáltó sorba állítja a bemenőket, akik tízesével, húszasával mennek be egyszerre a rendkívüli látványosság megtekintésére”

Szőke Szakáll Charlie Chaplin-nel ”beszélget” a Plasztikon előtt

Botrányok a Plasztikon történetében

Fényesék mindent elkövettek, hogy Plasztikonjuk körül minden pontosan működjön. Az élet azonban nem egyszer átírta a jól kidolgozott forgatókönyvet.

1925 február 19-én a déli órákban a Teréz körúti lakásában félig meztelenül holtan találták a 27 éves Leirer Amáliát, aki ekkor már majd két hónapja halott volt. A lány holtestét édesapja, valamint Theodor Kerstens dúsgazdag holland textilgyáros közösen találták meg. A 30-as évei végét taposó Kerstenst már régóta gyengéd szálak fűzték Amáliához, akit rendszeresen nagy összeggel támogatott és amikor csak Pesten járt együtt múlatták az időt. Legutoljára nem sokkal a lány halála előtt találkoztak. Alig egy hónappal a gyilkosság felfedezése után a Plasztikon kikiáltója már így invitálta a közönséget: „Tessék besétálni! Erre a bejárrrat a terrrézkörrrúti rrrablógyilkosság színhelyéhez! Itt látható a szépséges Amália meggyilkolva.” És valóban, bent „fehér, finom faragott faágyon, selymes, csipkés párnán és takarón nyugszik a terézkörúti tragédia áldozata viaszból. Lábai, felsőcombja mezítelen, csak a kék hullafoltok tarkítják. Mezítelen keble és karja is, feje és balkarja lehanyatlik az ágyról, mellkasáról több helyütt vér csorog. A szép szőke haj, az arc és körülötte a szőnyeg csupa vér, azaz piros festék. A ruházat mindössze vékony fekete kombiné, a többi ruhadarab egy kis széken hever a holttest mellett” – számolt be a látottakról a Világ c. lap március 17-i száma. 

Amikor Theodor Kerstens erről tudomást szerzett, azonnal lépett. Először megpróbálta rendőrségi úton elérni, hogy imádottja viaszfiguráját eltüntessék a Plasztikonból. Hamar belátta azonban, hogy az eljárás hosszadalmas lenne és sikere is kétséges, ezért gyorsabb és hatékonyabb lépésre szánta el magát: 20 millió koronáért megvásárolta Fényes igazgatótól szerelme viaszszobrát.

Előfordult, hogy a rendőrség kérte egy figura eltávolítását.

1925 januárjában Léderer Gusztáv csendőr főhadnagy és felesége megölte, majd feldarabolta a dúsgazdag Kodelka Ferenc hentesmestert. A holttest eltüntetését azonban elügyetlenkedték, órákon belül lebuktak. Léderer Gusztávot halálra ítélték és 1926 novemberében kivégezték. Természetesen az ő alakjai is megjelent a Plasztikonban, ahol „a gyilkost siralomházi környezetben helyezték, egy hatalmas üvegszekrényben, ott ült Léderer az asztalra könyökölve, szemében halálos rémülettel, mint a kivégzést megelőző utolsó éjszakán.” A rendőrség azonban nehezményezte, hogy Léderert csendőregyenruhába öltöztették és kérte azonnali eltávolítását. Fényes nem vitatkozott, Léderer viaszfiguráját megsemmisítették..

Fényes Gyula darabokra töri Léderer Gusztáv szobrát

 

Ennél pikánsabb eset volt, mikor a figura eredetije börtönből való szabadulása után tiltakozott saját szobra ellen. 
A XX. század elejének híres-hírhedt alakját, a félvilági életet élő Mágnás Elzát, a milliomos bécsi bútorgyáros, Max Schmidt szeretőjét 1914. január 9-én otthonában meggyilkolta házvezetőnője, Kóbori Rózsi és barátja Nick Gusztáv. A tetemet másnap reggel találták meg, a gyilkosokat pedig villámgyorsan elfogták. Viaszszobruk rövid időn belül megjelent a Panoptikumban. Nick Gusztáv 15 év letöltött fogházbüntetés után 1929-ben szabadult. Ezt követően felkereste a Plasztikon igazgatóját, és kérte, hogy adják neki saját szobrát, mert ő már megbűnhődött, „nem akar tovább a régi kollégái között szerepelni.” Fényes a kérést nem teljesítette, de a figurát bevonta, majd beolvasztotta és egy másik szoborcsoport megformálásánál használta fel. Nicknek ez a megoldás is megfelelt. Az ellen azonban semmilyen kifogása nem volt, hogy Kóbori Róza viaszfigurája kiállítva maradjon, mondván „annak már úgyis mindegy, mert az meghalt a börtönben.” 

 

Kínai kivégzés – ehhez a jelenethez használta fel Fényes Nick Gusztáv viaszszobrát

1933. áprilisában történt, hogy egy fiatal hölgy heteken keresztül minden áldott nap megjelent a Panoptikumban. Rögtön az akkor már 7 éve halott Rudolf Valentino filmszínész viaszfigurájához sietett, ott leült a pamlagra és csak nézte. Egyik látogatásakor azonban hirtelen összeesett. A kiérkező mentők azonnal a Rókus kórházba szállították, ahol kiderült, hogy a hölgy, akit Rimóczi Endrénének hívtak, 26 éves és áruházi elárusítónő, beteljesületlen szerelmi bánatában kb. 8-10 kalmopirin tablettával „megmérgezte” magát. Mikor magához tért, ezek voltak első szavai: Valentino, Valentino, meghalok érted! Azt sajnos nem tudjuk, hogy a hölgy később kiheverte-e szerelmi bánatát.

Korabeli rajz a kalmopirines mérgezésről

Szintén 1933 áprilisában egy felháborodott látogató nehezményezte, hogy gróf Apponyi Albert viaszszobra vérszomjas gyilkosok, bűnözők között látható. Kérte, hogy „sürgősen vegyék be a molyette díszmagyarba bújtatott viaszfigurát. Maradjon a plasztikon az, ami: gyilkosok viaszgalériája.” 

gróf Aponyi Albert viaszszobra a Plasztikonban

Válaszában Fényes Béla igazgató kifejtette, hogy „mindenütt, ahol ilyen múzeumok vannak, kiállításra kerülnek a világnagyságok. Berlinben, Párizsban, Londonban a mindennapi tömegből kiemelkedő világzsenik szobrai a díszei, a büszkeségei a Plasztikonoknak. …. Ezeken a nyomokon kíván haladni a budapesti Plasztikon is, mikor nemzetünk dicsőségteljes múltjának nagyjait kiállítja. A Plasztikonban helyet foglalnak az államalkotó Szent István, Rákóczi Ferenc, az aradi tizenhárom vértanú, nagy királyaink szobrai mellett a világnagyságok: Bismarck, Mussolini, Roosevelt, MacDonald stb. szobrai is. Így került a Plasztikonba Apponyi Albert dicső alakja is. Méltó keretben és illő kiállításban.”

Ám a hab a tortán az az eset volt, amikor egy éppen börtönbüntetését töltő gyilkos kérte szobra eltávolítását.

Benkovszki Pál gépkocsivezető 1937-ben egy tavaszi napon előbb leütött és kirabolt egy taxissofőrt, majd meglőtte menyasszonyát, a segítségére siető embereket, közöttük egy rendőrt. Tíz év fegyházbüntetésre ítélték. Miután tudomására jutott, hogy viaszszobrát kiállították a Plasztikonban, „személyiségi jog megsértése, erkölcsi és anyagi kár címén 3500 pengős pert indított özvegy Fényes Mártonné, a Plasztikon tulajdonosa ellen.”A bíróság 500 pengő pénzbírság kiszabása mellett a szobor eltávolítására kötelezte Fényesnét. Ugyanakkor Benkovszki „erkölcsi és anyagi kárigényét elutasította.”

A koplaló sztárok és egyéb szörnyűségek

A minél nagyobb bevétel érdekében Fényesék időnként letértek a kitaposott útról, és különböző egyéb attrakciók bevonásával próbáltak meg még több nézőt becsalogatni és így extraprofithoz jutni. 

Az 1920-as évek közepén nem volt olyan Vurstli Európában, ahol ne lett volna koplaló mutatvány. A mutatvány lényege, hogy egy többé-kevésbé kényelmesen berendezett üvegkalitkában, néhány könyv és néhány üveg víz társaságában valaki a nap 24 órájában koplalt.  A közönség meg fizetett azért, hogy nézhette a koplalást.

A koplalás városligeti megjelenésének ügyét a Plasztikon mindenre kapható igazgatója, Fényes Gyula karolta fel. Több rövidebb-hosszabb koplaló akciót is szervezett, közülük a legtovább a Georg Lindeneck nevű német koplalóművész bírta, aki 1926. április 17-én kezdte attrakcióját, és „ötven és egynéhány üveg Selters-víz, 250 gramm cseppenként adagolt olaj elfogyasztása és néhány száz cigaretta” elszívása után pontosan 50 nap múlva csont soványan távozott üvegszobájából. Ezzel a teljesítménnyel Lindeneck éhezési világcsúcstartó lett! 

Georg Lindeneck a Plasztikonban berendezett szobájában

 Néhány hónappal később hölgy éhezője akadt a Plasztikonnak. A 17 éves, szintén német származású Käthe Markow kisasszony 45 napig koplalt. „Néha egy kis kézimunkával üdítette föl magát. Vagy a kalitjában elhelyezett rádióval szórakozott”. Akciója végén „Rezes banda, rendőri asszisztencia mellett jött ki a Városligetbe a mentő-autó, amely elszállította őt. Még koplalásának utolsó pillanatában is, mielőtt a hordágyra tették volna, titkos imádói virággal halmozták el az ágyát.”

Käthe Markowot éhezése végeztével, Fényes Gyula asszisztenciája mellett elszállítja a mentő

 1927. május elején új attrakció, a „majomember” várta a Plasztikonba érkezőket. Egy kis faluban ekkor már 34 éve élt szörnyű, mondhatni állati körülmények között, a születésétől fogva testi és szellemi fejlődésében visszamaradt Acsai Sándor. Fényes Gyula egy ismerősétől hallott róla, elutazott a faluba, és Acsait egyszerűen megvásárolta a családtól. Felhozta a Vurstliba, ahol egy ketrecben, láncra verve jó pénzért mutogatta az egy szál gatyában a földön fetrengő szerencsétlent. Fényes – nem kevés cinizmussal – azt állította, hogy ő csak segíteni akart a szerencsétlenen, jobb körülményeket szeretett volna számára biztosítani. A rendőrség azonban közbelépett. Megtiltotta Acsai mutogatását, felöltöztette és elmegyógyintézetbe szállította. Mivel ez ügyben Fényes ellen rendőrségi feljelentés született, a hatóság kivizsgálta a történteket, és Fényes Gyulát pénzbüntetésre ítélte. 

 

Acsai Sándor, a majomember (Tolnai Világlapja, 1927. május 18.)

A városi tanács is vizsgálatot rendel el, mely megállapította, hogy a Plasztikon engedélye „csak mozgófényképek és viaszbabák bemutatására szól, a „majomember" mutogatásával tehát szerződésszegést követett el.” A Tanács illetékese felhívta a Plasztikon igazgatójának figyelmét arra, hogy ha még egy hasonló eset előfordul, végleg megvonják engedélyét. Az ügy kapcsán Fényes így nyilatkozott Az Újság című lapnak: „De azért kárpótolom magam …. mert most az elefántlábú nőt fogom menedzselni. De nem Pesten. Külföldön.”  

Ám alig egy hónap múlva már a Plasztikonban mutogatta az elefántlábú nőt. „Megérkezett a vurstli új szenzációja. …. A 30 éves Szőllőssy Erzsébet lába a térdtől lefelé legalább harminc centiméter, amely félméteres átmérőjű csonkban végződik. A ballábán van egy uj formájú csökevény, de a jobb lábfeje’ teljesen pataszerű. Férje nincs, van egy 5 éves kisfia. „ – adta hírül a Friss Újság 1927. július 19-én. Fényesnek természetesen nem volt engedélye, ezért a hatóság ezt az attrakciót is betiltotta. Fényes olcsón megúszta, mert engedélyét az előzetes fenyegetés ellenére sem vonták be.

A Plasztikon az ilyen és ezekhez hasonló botrányos ügyek ellenére töretlenül őrizte népszerűségét.

Az utolsó évek

A háború alatt sok figura tönkrement, a megmaradtak hibáit igyekeztek gyorsan kijavítani, így tovább működhetett. Fényes Gyula 1929-ben, Béla 1940-ben, édesanyjuk, özv. Fényes Mártonné 1942-ben elhunyt, így az újraindítás gondjai Fényes Gizellára (özv. Kaszás Ernőné) és Fényes Paulára (özv. Elek Istvánné) hárultak. A még életben lévő egyetlen fiútestvérük, Fényes György, aki szintén résztulajdonos volt a Panoptikumban, nem tudott segítségükre lenni, mert mint a Fővárosi Cirkusz igazgatója, annak bérleti jogának visszaszerzésével volt elfoglalva.

A két igazgatónő egyike 1945 júliusában a Világosság c. újságban így mesélt az újraindítás nehézségeiről: „Tavaly decemberében kaptuk az első becsapódást, amely nagy károkat okozott politikai szobrainkban.”  Beszámolt arról is, hogy Kossuth és Petőfi viaszszobrát a ”fasiszta rezsim kiparancsolta termeinkből”, de ők a szobrokat elrejtették egy raktárban. „Így élték túl a magyar szabadság igazi hősei a világtörténelem örökre letűnt bábfiguráit.” Új szobrokat nem tudtak kiállítani, mert viaszszobrászuk hadifogságban volt. Az újra megnyílt Plasztikont mérsékelt érdeklődés mellett látogatta a közönség, ráadásul az intézmény 1947 januárjában különös bűncselekmény sorozat áldozatává vált. A hónap elején két férfi és egy nő kereste fel az igazgatónőket, azt állítva magukról, hogy színészek és egy XIV. kerületi „tömbbál” szervezői. Azért jöttek, mert a mulatság sikere érdekében szeretnének kölcsön kérni néhány viaszfigurát. Hosszas nézelődés után kiválasztották Hitler, Göring és Ribbentrop szobrát, melyek átvételéről írást is adtak és egy kézikocsin rögtön el is szállították őket.

Ám a megbeszélt időpontra a figurák nem érkeztek vissza. És mivel a baj nem jár egyedül, néhány nappal később "ismeretlen tettesek felfeszítették a Panoptikum redőnyeit, behatoltak a helyiségekbe és módszeres alapossággal levetkőztették a vetkőztetőket, a gyilkosokat, bankrablókat, sikkasztókat és politikai bűnözőket." A kár jelentős volt, hiszen "Matuska másfél évvel ezelőtt kapott vadonatúj esőkabátot, az egyik vetkőztetőn puhakalap és jó állapotban lévő magas szárú cipő volt. a kéjgyilkos düsseldorfi rém kékcsíkos flanelpizsamát viselt és Voigt Ferenc, a hírhedt köpenicki kapitány egyenruhája tiszta gyapjúból készült." A károsultak feljelentést tettek, bizonyítékként bemutatták a viasz figurákra vonatkozó átvételi elismervényt: „A mai napon átvettünk 1 azaz egy darab Hitler Adolfot, 1 azaz egy darab Göring Hermant,  1 azaz egy darab Ribbentrop Jochaimot.".
A tettesek soha nem kerültek elő.

A Plasztikon előtt 1948-ban (forrás: MNM)

1949-ben már érződött a recesszió a Panoptikumban is. A háború befejezése óta csak a náci tömeggyilkos, dr. Mengele szobrával gyarapodott a gyűjtemény, a fenntartási költségek magasak voltak, mindent belepett a por, a takarítás drága volt „és kilyukadt Sándor király nadrágja, amiért 15 forintot kért a műstoppoló”. Ebben az évben az új idők új szeleivel új lakók érkeztek: a kirakatba az akkori divatnak megfelelően felöltöztetett férfi és nő figurája került, lábuknál „Éljen az ötéves terv” feliratú tábla. 

1950 márciusában javaslat készült a volt Angol Park és a Vurstli helyén kialakítandó „Május kert” létrehozására. Az előterjesztésben szerepelt a Plasztikon megszüntetésére vonatkozó terv is: „a még ma is császárok és rablógyilkosok dicsőségét zengő és az ízléstelen álanatómiai kiállítás miatt …. a Plasztikon engedélyét megvonjuk, a tulajdonos tulajdonát képező építményt pedig megvásároljuk.” Az elképzelés az volt, hogy a Panoptikum „jelenlegi helyiségét a Képzőművészek Szabad Szakszervezetének gondoljuk átadni, hogy ott – lehetőleg aktuális – kiállításokat (karikatúra kiállítás, stb.) – rendezzen, lehetőleg alkalmazkodva a Vurstlit látogató közönség jelenleg még a képzőművészetet nem értékelő nívójához.” Később ez a terv úgy módosult, hogy felújítás után „az épületben az eddigi kiállítás helyett egy a föld keletkezését, és az ember származását szemléltetően bemutató fejlődéstörténeti kiállítást rendezünk."

Volt egy olyan elképzelés is, mely szerint a tulajdonosok megmaradtak volna, de a Plasztikon épületében a viaszbáb kiállítás helyén egy Sportcsarnok működött volna. A tulajdonos „Fényes lányok” azonban beadvánnyal fordultak a tanácshoz, melyben kérték, hogy a Sportcsarnok helyett „teljesen élethű viaszból készült különböző mezőgazdasági termékeket ábrázoló és ismertető kiállítást, továbbá arató és úttörő csoportot, valamint tanulságos orosz mesejeleneteket állíthassunk ki.” Indoklásul kiemelték, hogy az engedélyezett sportjátékokkal (rex, billiárd, tenisz,stb.) sohasem foglalkoztak, azokhoz nem is értenek, így megélhetésük költségeit nem tudnák előteremteni. „Viszont a fent említett viaszmunkálatokat családunk már 60 éve végzi, tehát ebben a szakmában sokkal eredményesebb és hasznosabb munkát tudnánk végezni.” Az engedélyt azzal a feltétellel kapták meg, hogy a „kiállított tárgyak élethűek és tanító jellegűek legyenek…” A kiállításból nem lett semmi, mint ahogy a Május kert létrehozásának ötletét is elvetették.

Végül 1950-ben a Vurstli és az Angol Park összevonásából létrejött a Vidámpark. Ekkor a Plasztikont államosították, a viaszszobrokat pedig a korabeli pletykák szerint az épület előtt elásták.

A gyilkosok és politikusok hűlt helyét előbb a munkaeszközök fejlődését bemutató kiállítás foglalta el, mely „fő helyen mutatja be a „Szovjetunió kommunizmust építő, élenjáró technikáját” és melynek kiemelt feladata „a dolgozó tömegek nevelése, öntudatának emelése.”. Néhány évvel ezután, 1955-ben ugyanitt – visszatérve az 1950-es tervhez - az élet kialakulását, és az élővilág fejlődését bemutató kiállítás várta a látogatókat.  

Részlet az 1955-ös kiállításból dinókkal (a fotó Vígh András ajándéka)

Néhány évvel később a kiállítással együtt az épületet is elbontották.

----------------------------------

Ui.: Köszönöm feleségemnek, Majkó Zsuzsannának, hogy a szövegemben rendet rakott!